PM Online | Korábbi cikkeink

Híre hamar elért a hazai filmrajongók körébe: a Frank az a mozi, amiben a sztárstátusba emelkedett, sokszínű színész, Michael Fassbender úgy játszik, hogy nem látszik. Pontosabban a filmben legfontosabb munkaeszközét, az arcát egy papírmasé maszk takarja.

Ezek után joggal adódik a kérdés, hogy lehetséges-e így értelmezhető alakítást nyújtani, vagy egyáltalán: bármit is kifejezni. Nos, igen, lehet.
Az ír rendező, Lenny Abrahamson (Adam és Paul, Garázs, Mit tettél, Richard?) úgy készített független filmet, hogy elsővonalas forgatókönyvíróval – Peter Straughanhoz (Suszter, szabó, baka, kém, Az adósság) a Kecskebűvölők írója, Jon Ronson csatlakozott – és színészekkel (Fassbender, Maggie Gyllenhaal, Domhnall Gleeson) dolgozott. Abrahamson kiemelt témáját, a perifériára szorult/szorított tizenévesek viszontagságait ezúttal időben kitolva és (a konkrét és szimbolikus) térben szeparálva jeleníti meg. Főhőse, Jon (Gleeson) ugyanis „időben elnyújtott kamasz”, aki jellegtelen irodai melóját – joggal – unva, mint minden fiatal, zenészi karrierről álmodik, ennek nővonzó-faktorát sem elhanyagolva. Így kerül a névválasztásában is erős művészi szabadságot sugalló The Soronprfbs nevű rock formációhoz, aminek óriásbaba-maszkba bújt frontembere Frank (Fassbender). A mainstreamet minden ízében elutasító banda vezetője a tökéletes hangzás létrehozásával kísérletezik, erdei elvonultságuk azonban nem a tervezettek szerint alakul. Az érzelmek felerősödnek, Jon például szemet vet Frank alkotótársára, Clarára (Gyllenhaal), a siker pedig váratlanul betoppan.
Abrahamson zenével fűszerezett független filmes komédiája igen hangulatos fesztiválfilm, amit rétegközönsége nagyra fog értékelni. Az ilyen filmek kedvelői előtt valószínűleg jól ismert Gróf Balázs képregénye és az ő „zacskófejű fiúja”, Rizsa. A rajzolt fiú után a Frank újabb imponáló bizonyítékul szolgál, hogy az arcjátékon túli közlés „beszédes”. Igaz, tehetség szükséges hozzá.

Frank (16)
Angol-ír, szinkronizált film
Rendező: Lenny Abrahamson