PM Online | Korábbi cikkeink

Péterfy Gergelyt bevallottan is régóta foglalkoztatja ez a történet, amelyet esszék, tudományos értekezés és színdarab után most regény formájában is közread. Nem csoda, Angelo Soliman élete önmagában is kész regény, a nemrég megjelent Kitömött barbár pedig tovább gazdagítja.

„…amelyeket el akar majd mondani nekem ebben a különös rituáléban, amelyben a hangja volt a toll és a tinta, és az én emlékezetem a papír.” A regény keretét az a sajátos szövegteremtési aktus adja, hogy a megírás, leírás kísérleteinek ellenálló történetet Kazinczy Ferenc végül úgy rögzíti, hogy elmeséli feleségének, Török Sophie-nak. Az elmesélés környezetét az 1831-es kolerajárvány nyújtja: az események erős képi világa, a haldoklók és a temetések bábelőadás-szerű képkivágása, valamint az ismeretlentől és megfékezhetetlentől való félelem, a hatalom járványügyi rendelkezéseinek titokzatos és gyanús rendszertelensége kiváltotta indulatok és a rettentő aktív emberi pusztítás lélegzetelállító borzalma. A kolera a maga nagyon kézzelfogható jelenléte mellett izgalmas párhuzamát is adja a regény fő kérdéskörének: a szerecsen Angelo Soliman és a Bécsben kuruc, Széphalmon gyanús, mert nem a környezetbe simuló Kazinczy idegenségének, barbárságának. A Keletről jött járvány is gyanús, szemben például a rendes meghűléssel vagy azzal a kórképpel, amikor az ördög nyomja valakinek a hasát. Ugyanennek a gyanússágnak, idegenségnek lesz áldozata Kazinczyék magnóliafája – és ugyanez adja a tragédiáját a groteszkül párhuzamos élettörténetű dán portréfestőnek, aki csak tengert tud ábrázolni, csak hát arra nincs kereslet a szárazföld közepén. A regény elbeszélője így Török Sophie, a „tökéletes preparátum”, aki még Kazinczy életében felismeri, hogy az „intellektuális idill”, amit maguk körül megteremtettek, nem élhető, nem működik, hogy azok a cipők, amelyekben a példakép Goethe, Schiller vagy épp Rousseau és asszonyaik jártak, bár megvarrathatók, nem alkalmasak a széphalmi viszonyok között. (Az irodalmi szerencse forgandóságát mutatja, hogy száz évvel később ezt Babits sem látta, és a saját idilljéül épp Kazinczyék világát választotta.)
A Kitömött barbár sokszor nyomasztóan reménytelen hangulatát erősen ellenpontozzák a kor többségét képviselő mellékszereplők erős karakterei, a Kazinczy család rettentő feje, Bossányi Zsuzsánna és a rettentő öcs, Dienes és annak partnere, a femme fatale Pruszkay Antónia komikumig zsánerképszerű jelenetei. Ennek a sornak egyik gyöngyszeme az öreg tót építőmester, aki semmiképp sem hajlandó műromot építeni a széphalmi birtokon: „Hát ki hallott már olyat, hogy valaki pénzt és energiát pocsékoljon valamire, aminek se haszna, se szépsége nincsen (…) Talán azt akarja az úr, hogy többet ne kerülhessen az övéi szeme elé?” A Kazinczy Ferenc elmeséléséből kirajzolódó Angelo Soliman-történet is hasonló ellentétek között hajózik, a fehér bőrűek között a nagy műveltségű, európai szerecsen bőre rabja, ebben a formájában csak néhány ember számára elfogadható, értelmezhető – azt őt lelkesen befogadó, sőt, zászlójukra tűző szabadkőművesek önzetlensége is mintha csak eszköznek használná. Angelo szabadkőműves-beavatása a regény egyik legfelemelőbb pillanata. A regény kihagyott „ziccere” a beszélők nyelvi lehetőségeinek megmutatása, a megteremtett magyar irodalmi nyelv játékba hozása. A bámulatos korismerettel és fantáziával nagyon pontosan megszerkesztett regény minden pillanatában szórakoztató, folyamatos olvasást követelő mű, és bár az első pillanattól épített csúcsponti jelenetre egy picit mintha vesztene az erejéből, képeivel és figuráival, kérdéseivel meghatározó élményt ad az olvasónak.