Interjú
Irány Hollywood?
2013-10. szám / Kiss Péter
Kamarás Iván főszereplésével vetítik a Helyőrség 3 című angol nagyjátékfimet. Aztán ott van a Die Hard 5 rosszfiúja vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát című új magyar film karakterfigurája és még sorolhatnánk további szerepeit – kilenc játékfilmjét mutatják be idén – nem beszélve a futó filmekről vagy a Válaszcsapás című HBO sorozatról. Kamarás realista. Mint mondja, nem
ábrándozik hollywoodi álomkarrierről. Jó munkákban szeretne részt venni, Magyarországon és külföldön egyaránt, amik örömet adnak számára. Bármi, amit csinál, olyan legyen, amit szeret, ami közel áll hozzá, amiben meg tudja őrizni hitelességét.
Nem újdonság, de változatlanul furcsa számomra, hogy egy Horvai–Kapás-növendék, akit a mesterei elsősorban a színpadi létezés titkaira, igazságaira tanítottak, a színháztól átpártolt a filmhez. Az a színész, aki szinte pályakezdő éveitől a Vígszínház egyik vezető művésze lett, 37 éves korában egyszer csak kijelenti, a filmezés jobban izgatja a színpadnál. Mitől „kattantál” át?
K. I.: Talán lezáródott egy szakasz az életemben. Csak azt tudtam, tanulni, tapasztalni akarok valami mást is. Most háromévi szabadúszás után elmondhatom, ez a fajta szabadság nekem bevált. Kifejezetten tetszik. Persze a színház a mai napig is hiányzik. Hihetetlenül feltölt egy-egy olyan este, mint például legutóbb vígszínházi nyílt napon, ahol – egy Hamlet-monológgal – újra színpadra léphettem.
Taposómalomban éltél, nyilatkoztad, holott zsinórban játszottad a főszerepeket.
K. I.: Attól az még taposómalom volt. Egy ideig öröm, aztán amikor a nyolcadik évben eljátszod szinte ugyanazt a darabot, már szeretnél változni, szeretnél egy másik, újabb irányba menni. Belemehetünk az előnyök és hátrányok latolgatásába, de egyszerűen úgy éreztem, színpadon már nagyon sokszor bizonyítottam, ám ennek a töredékét sem értem el filmen. Most – ha csak a számokat nézzük – a filmszerepeim száma meghaladja a színháziakét. Persze nem a számok a fontosak, hanem a minőség.
A filmes produkciókban epizódszerepeket is elvállalsz.
K. I.: Miért ne tenném, hiszen az is egy új lehetőség, abból is sokat lehet tanulni. Gyakran mondjuk, a színházi színészet a „királyság”. Igaz. De ott közel két hónapig próbálsz, s közben rájössz a szerep belső igazságaira. Egy filmszerepre nincs ennyi időd felkészülni. A castingon sok esetben nem jó színészeket keresnek, hanem azt a színészt, aki az, ami a figura! És neked úgy kell belebújnod abba az alakba – bár alkatilag távol áll tőled –, hogy ne lógjon ki a lóláb. Sokszor elemzés nélkül, pusztán ráérzés alapján.
Nem érzed magad magányosnak a külföldi partnerek között?
K. I.:. Nem. Minden új stáb olyan, mint egy társulat, mint egy cirkuszi család. Ugyanúgy szövődnek szerelmek, barátságok, akár a színházban. Többükkel tartom a kapcsolatot, Velibor Topic bosnyák színésszel például a mai napig nagyon jó barátságban vagyok. | hirdetés
 |
|
Amikor Antoniust vagy Hlesztakovot játszottad, előadásról előadásra lehetőséged volt érlelni az alakítást. A filmben erre nincsen mód.
K. I.: Azt tapasztaltam a forgatások során, hogy mindig az első vagy második felvétel sikerül a legjobban. A többszöri ismétlésekkor a színész észre sem veszi, hogy a manírjai lassan átveszik helyette a szerepet. Azért tanultam meg nagyon sok eszközt, hogy utána el tudjam őket dobni. Ezen vagyok most is.
A kiszolgáltatottságot nem tudod eldobni. Pláne ebben a helyzetben.
K. I.: Ennek a fajta életnek ugyanúgy megvan az előnye, mint a hátránya. Előnye, hogy nem parancsol neked senki, s ugyanez a hátránya is. A társulati létezéssel együtt jár egy rendszer, aszerint élsz. Az órarendet most már csak a menedzseremmel, Stern Évával közösen állítjuk össze. Jó érzés, hogy olyan munkákat vállalunk, amelyeket boldogan csinálok itthon vagy a világ bármely táján. A közelmúltban forgattam Dél-Afrikában a Válaszcsapás (Strike Back) című sorozatot. Három nappal az elutazás előtt tudtam meg hogy nem egy hétre, hanem két hétre kell mennem. Okozott némi szervezést, de el tudtam menni, amit egy színházi társulat tagjaként biztos nem tehetnék meg.
Egy szabadúszó számára hatványozottan érvényes jókor lenni jó helyen.
K. I.: Valóban a szerencsének elég nagy szerepe van. De ez az élet minden területére igaz közhely. Azt az utat járom, amit járnom kell. Amit az ember makacsul és kitartóan el akar érni az életében, azt előbb-utóbb eléri. Abban hiszek, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa.
Biztos, hogy jó utat választottál?
K. I.:. Ezt majd negyven év múlva tudom megmondani, most még csak negyvenegy éves vagyok. A filmezés világéletemben vonzott. Tizenkilenc évesen kiszöktem a főiskoláról – beteget jelentettem Horvai tanár úrnak –, mert beválogattak egy angol történelmi filmbe, ahol Nagy Károly uralkodó egyik fiát játszottam. Igen, világot akarok nyitni, világot akarok látni, miközben itthon is dolgozom. S ha nem hangzik szerénytelenül, a magyarok hírét is vinni a világban. Ezért jártam Gazdag Gyula filmrendezőképző iskolájába, ezért vettem órákat Johnny Coppola színészpedagógiai kurzusán. Azt gondolom, minél több van a tarsolyodban, annál több ember életét tudod élni. A sok tapasztalat és életélmény hat ránk, oda-vissza. A színészet is egy érési folyamat. Ahogy emberként beérsz, úgy érsz be színészként is. Reménykedem és teszem a dolgom.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
