PM Online | Korábbi cikkeink

Vitathatatlan, a táj és a dél-tiroli kisvárosok gyönyörűek. Amerre megy az ember, hatalmas, elérhetetlennek tetsző hegyek magasodnak,

burjánzik a növényzet, és az épületek olyanok, mintha nem is a valóság, hanem egy filmforgatás kedvéért húzták volna fel őket. Egy ilyen közegben kortárs művészeti kiállítást rendezni azért különösen nehéz feladat, mert alapvetően nem konkurálni kell a tájjal, hanem abba illeszkedve, azzal eggyé válva lenne jó valami egységeset alkotni. Ehhez képest, amit a Manifestán látni, csupa erőltetett koncepció szerinti kísérletezgetés. Nem állítom, hogy nincsenek jó művek, csak legyen az embernek türelme kibogarászni őket a számtalan „csak úgy valami” közül. Az élmény egyébként mindenképp meglesz, mert teszem azt egy XIX. századi, félig a föld alá, félig a folyóra épített, lőszerraktárnak használt erőd akkor is izgalmas látványosság, ha az udvarán elhelyezett hatalmas fémládában nem „dongnak a méhek”, s termeiben nincsenek túlcsűrt és túlcsavart egyéb hanginstallációk, melyek inkább erősítik a kortárs képzőművészettel szemben kialakult negatív sztereotípiát, mint hogy lehántsák róla azt. Ehhez képest a bolzanói Ex-Alumix kiállítótérré avanzsált egykori gyárépülete talán nem állna meg műalkotások nélkül. Mégis, hiába a lazán egymás mellé, teret hagyva felépített tárlat, valahogy nem áll össze, mi maradt az egykori Alumixből vagy a városból, ahol a bauxitbányászok éltek. Van egy-két érdekesebb video, például Jörgen Svenson „The World Next Door” című kétcsatornás installációja, mely az emberi társadalmak perverziójának vicces, ugyanakkor nagyon is keserű kritikája, vagy az ad hoc moziban vetített rövidfilmek, melyek az elmúlt 30 évből szemezgetve jelenítenek meg olyan alapfogalmakat, mint a testrészek erotikája vagy a kisvárosi postás-jelenség, de kevéske ez ahhoz, hogy az ember bármit is megtudjon a kortárs képzőművészet progresszívnak kikiáltott oldaláról.
Ugyanez mondható el a másik két helyszínről is. A trentói hajdani postaépület terei elvben az emberi lélek számtalan megnyilvánulási formájának adnának otthont – sajnos szintén erőltetett képzettársítások során –, Roveretóban pedig az elképzelt, vágyott jövő jelenne meg, ha a helyszín nem hívott volna inkább párbeszédre jó néhány „fiatal” művészt, köztük a tavaly 95 évesen elhunyt Antonionit is, posztumusz, akinek egy 40-es évekbeli videója idézi meg korai gyerekkorának Manifesta-aktuális helyszínét. Kár, mondhatnánk, de nem mondjuk. Egyrészt azért, mert a közeg el is feledteti velünk, hogy valójában jó és látogatóbarát kortárs kiállításra vágytunk, mikor ideindultunk, másrészt meg a hazai képviselet tényleg igen szépen teljesített. Elérték, amit sokaknak nem sikerült: a néző hosszan elidőzik a művük előtt. Meg akarja érteni.