Magos György nevéhez számos rádiójáték és hangoskönyv fűződik, ezeket rendezőként jegyzi. Most azonban
igazán nagy fába vágta a fejszéjét és Gramofon címmel megírta első regényét, amely mindjárt egy egész évszázadot ölel át.
A Gramofon részben családregény, részben huszadik századi magyar történelemkönyv. Szereplői hellyel-közzel keresztezik egymás útjait, sokan közülük egyetlen család rokonságát képezik, de nem lineárisan látjuk a család életét, hanem keresztül-kasul a huszadik század vérzivataros történetén keresztül. Magos György kiváló dramaturgnak mutatkozik, biztos kézzel tartja kezében a szálakat, a megfelelő ütemben léptet be új szereplőket, jó ritmusban zárja le a megkezdett epizódokat és kezdi el az újat. Kár azonban, hogy a rendezői-dramaturgi minőség nem mindig csap át írói kvalitásba is. A szereplők mozgatása hiába professzionális, ha a figurák szembeötlően sablonosak, kiszámíthatóak, és a történetben is pontosan az zajlik mindig, amit magunk is megjósolnánk. Persze, a letűnt század történelme pro forma nem sok meglepetést tartogat, nem igényelhetjük a fekete átmázolását, meghamisítását, de ennyire azért mégsem kellene a legkipróbáltabb igazságokhoz ragaszkodni, mert nem marad mondanivaló, nincs mit elmesélni. Magos György minden gondolatával, minden szavával mélyen egyet lehet érteni, de nem jutunk azzal messzire, ha az íróval együtt fújjuk: bizony csúnyácska volt a magunk mögött hagyott század. A háborúból hazatért – és közben megcsalt – hadirokkant, a spicliség szégyenétől öngyilkosságba menekülő kocsmáros, a vakbuzgó kommunistaként vezetői székig repülő titkárnő, az ötvenhatos forradalom rövid álomképe mind-mind pontosan olyan, amilyennek hivatalosan is elképzeljük, árnyalat nélkül peregnek az események, hosszú, tömött sorokban. Közben pedig szól a gramofon, az épp megénekelt kor aktuális slágerei. Előkúsznak a jól ismert dalsorok, folyondárként szövik át a cselekményt, itt is működik a dramaturgiai érzék: szép és sokszor meghatóvá válik egy-egy jól kidolgozott jelenet, így például mindjárt a legelső, amelyben az óvóhelyi sötétségben szövődik pillanatnyi, múlékony szerelem a tangó recsegő hangjaira. Innen, a háború kellős közepéről indul el a történet, és csapong előre-hátra, egészen az első világháborútól a legutóbbi rendszerváltás környékéig. Jól olvasható, szépen megírt, de sajnos fájóan közhelyes regény. Magos aprólékosan veszi végig a század különböző fordulópontjait, ólomkatonaként helyezi el szereplőit a stratégiai pontokra, de aztán nem tud vagy csak nagyon keveset tud kezdeni velük. A Gramofon végeredményben egy anti Az ember tragédiája, míg Madáchnál az emberiség addigi történetében csalódva Ádám végül megadja és átengedi magát a világ folyásának, addig Magos főhőse a 20. század ismeretében másfajta következtetéseket von le. Tegyük hozzá, hogy Madáchnak és Ádámnak szerencséje volt nem ismerhetni a 20. századot. Különben ki tudja, hogy alakul. |
vissza
vissza a lap tetejére
