PM Online | Korábbi cikkeink

A huszadik század egyik legjellegzetesebb képi világú művésze, sztárja Budapesten

– egy ilyen kiállítás vagy tényleg bombasztikus sztárkiállítás, a mester főműveivel, vagy csupán feltűnést hajhászó, egy-két sokszorosított nyomattal és rengeteg másodvonalbeli művel kérkedő próbálkozás. Szerencsére a Budapesti Ludwig Múzeumnak az előbbi jutott.

Az egymás lyukas hasából kibújó, esetleg sugárzó fejű, élénk, de egyszínű, egy vonallal megrajzolt alakok mestere nem gyerekeknek rajzolt, ezt jobb mielőbb eszünkbe vésni. Bár a népszerű képeslapok vicces, vidám figuráinak alkotójaként ismerhetjük, attól még, hogy alakjai Menő Manó megmosolyogtató esetlenségét idézik, Haring nem könnyű falat: szodómia, nemi erőszak, kiszolgáltatottság, politika és egyéb perverziók. Kemény, szókimondó kiállításra készüljünk! No, azért nem kell megijedni, a kiállítás nem l’art pour l’art perverz, nincsenek benne polgárpukkasztó ízléstelenségek és kegyetlenkedések sem, mert minden ilyen nagyon szilárd és határozott alapokból kinőve virít a Ludwig falán. Megkockáztatom, a kiállítás kifejezetten jó és érdekes, csak éppen nem árt egy nagyon picit felkészülnünk Keith Haring életéből, a nyolcvanas évek nyugati politikai légköréből, popkultúrájából, ha érteni akarjuk, mi és miért van a képeken. Mert a kiállított művek dekódolásához az, hogy tudjuk, Haring utcai, graffiti műveket készített a nyolcvanas évek derekán New Yorkban, aligha elegendő. A jegyhez mellékelt füzetke kevés támpontot ad a tárlathoz, amúgy sem olvasni mentünk ki a Művészetek Palotájába, ezért ez egy olyan tudás, amit magunknak kell megszereznünk. Érdemes ismerni a kor New York-i művészvilágának politikai nézeteit, a kortárs meleg szubkultúra formanyelvét, történetét.
Ha elmerülünk Haring műveiben, kiderül honnét erednek az ufók, szörnyek, aktusok, és nem kell kínosan elhúznunk a gyereket a kép elől, amikor megkérdezi, „Mami, a bácsi mit csinál a kutyussal, és miért piros utána a kukija?”. Már azért sem, mert nem visszük ilyen kiállításra. Furcsa, de mintha a Ludwig Múzeum nem készült volna fel a témából, se Haring gyönyörű művészettörténeti utalásait, se titokzatos formanyelvét nem fedi fel az átlagnéző előtt. Ráadásul Haring ikonjait, azon belül is a „sugárzó bébinek” vagy „sugárzó embernek” nevezett négykézláb figurát a kiállítás őreinek kötelező öltözékévé tették – pedig a kiállítást végigjárva egyértelmű, hogy Haring képi nyelvében e figura ebben a bizonyos pozícióban a passzív szexuális befogadó szerepét illusztrálja. Persze, valójában nem tudom eldönteni, hogy ez teremőr-szempontból szerencsés-e avagy sem, de ezt, legalábbis azt hiszem, ennek az írásnak nem is tisztje eldönteni…