Esti Kornél szerint a boldogság mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik.
 Nem tart sokáig, csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya. Ezért követ el az ember óriási hibát, ha a boldogságról, mint valami állandóról, szilárdról, tartósról gondolkodik. Az elképzelt tengerparti kastély, a kert és a csönd, egy nő vagy egy férfi, a család, esetleg a pénz vagy a dicsőség pusztán – és ezt még mindig E. K. mondja a maga módján – tartalmatlan, ám annál csábítóbb vágyképek. A boldogságot máshol kell keresni?
No, de akkor hol? Találhatunk-e például boldogságot (figyelembe véve, hogy a szenvedés adott…) egy köztéren, vizuálisan megfogalmazott képi „elbeszélésekben”, amikor Ottlik Géza szerint e mindenki által vágyott de csak kevesek számára tetten érhető érzésről még írni is lehetetlen. Legalábbis nagyon nehéz. Vajon az óriásplakát, a családi fotó, a két méteres Coca-colás palack, a kisfilm vagy a hirdetőoszlop-plakát alkalmas-e arra, hogy boldog pillanatokat közvetítsen, vagy csupán a boldogság iróniával kezelt abszurditását képes kifejezni? Vajon azt, aki ránéz az ARC-kiállítás győztes vagy arra érdemes pályaműveire, átjárja-e – akár csak egyetlen másodpercre – a felidézett boldogságfoszlány szívet s lelket melengető érzése, vagy azzal a némi szarkazmussal megfűszerezett, keserédes kiábrándultsággal kénytelen távozni a kiállításról, amely amúgy is része a mindennapjainak, csak most a művészet megfellebbezhetetlen ereje tudatosítja benne: boldogságra képtelen? Nem tudom, hogy ez magyar sajátság-e (félek, igen), avagy a világ összes többi táján így lenne, de egy-két (szó szerint) gyerekes, tengerpartos giccset leszámítva, a mi kreativitásunk alapvetően boldogtalanság-párti. Azaz még csak fiktív esélyt sem ad rá, hogy a „hol a boldogság mostanában?” kérdésre ne „nemmel”, „ninccsel” vagy „sehollal” kezdődő mondatokkal feleljünk. Kezdve onnan, hogy az óriási méretűre növesztett keresztrejtvény „Ön boldog?” feladványa három betűs megfejtést igényel (bár, az is igaz, hogy némi ellenkreativitással abba a három rubrikába akárhány betű beírható), a „Ha nagy leszek, fiú leszek” című, könnyes tekintetű gyereklány-arcon át a Szózat egyetlen betűvel átírt kottarészletéig: „Hazudnak rendületlenül légy híve…”
A gyerekrajz-plakáton a pálcikacsemete „Megígértétek!” felkiáltással köti fel a papát, s nyilazza ki a mama szemét, Európa térképéről fiatal yuppie lövi ki az egész országot – magával és néhány potenciális öngyilkosjelölttel együtt – az űrbe, Budapestről 2059-ben pedig már jobb nem is beszélni. Az a vicc, hogy még azokban a plakátokban is ott a pikírtség és az irónia, melyek „életek legboldogabb” perceiről, gyerekek születéséről vagy gyerekkori élményekről, ember nagyságú hóemberről tudósítanak, s nem maradhatnak le róluk a „megszületett, halleluja, most még boldog, nem sokáig”, vagy az „azért voltam boldog valamikor” típusú kommentek. Ha nem lenne az az egy-két képi geg vagy pusztán önmagáért lévő, különösebb társadalombíráló célzat nélküli vicc, biz’ isten, használni kellene a lelombozott embereknek borús szegletet kínáló plakátot és környékét. Így viszont, hogy szerencsére vannak, ha boldog perceket nem is, vidámakat mindenképpen szereznek az egyre kétségbeesettebb látogatónak többek között a „Hal a boldogság” pecásai, vagy Lassú Víz, aki a Parlamenttel szembeni budai oldalon, teljes indián-felszerelésben, partot mos. Ők azok, akik még azt is feledtetik, hogy ha a magyar ember épp nem kesereg, csak egy dologra tud gondolni: All you need is LÓVÉ! |
vissza
vissza a lap tetejére
