Interjú
Meg nem írt novellák hősei
2008-38. szám / Csejtei Orsolya
Art Brut, azaz durva, nyers, tanulatlan művészet, a kívülállók művészete. Nyugat-Európában a különféle művészeti irányzatok közül
 ennek van a legmagasabban az ázsiója, nálunk soha nem rendeztek átfogó kiállítást e témában. A Nemzeti Galéria mostani tárlata, bár továbbra sem átfogó, egyfajta hiánypótló kiállítás, mely megpróbálja helyrebillenteni a kívülállók művészetének presztízsét. A kulisszatitkokról és a részletekről a kiállítás hazai kurátorát, Plesznivy Edit művészettörténészt kérdeztük, aki 24 éven át – másodállásban – kezelte a Magyar Pszichiátriai Múzeum gyűjteményét.
Miből állt össze az anyag pontosan?
P. E..: Három egységből alakult. A központi mag és hát maga az apropó, amiért létrejött ez a kiállítás, az Ausztriából, osztrák művészetterápiás és pszichoszociális műhelyekből érkezett, összesen száztíz, változatos technikával készült alkotás. Ehhez társul a Pszichiátriai Múzeum ötven rajza, valamint gróf Teleki Ernő 1953 és 1970 között készített, ez idáig a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában őrzött rajzsorozata.
Véletlen a kiállítás, illetve a hazai anyag szomorú aktualitása közti időbeli egyezés? Arra gondolok, hogy mára a Lipóttal együtt a Magyar Pszichiátriai Múzeum is a múlté…
P. E.: Végül is úgy indult a dolog, hogy jött ez az osztrák kiállítás, mi pedig jó apropónak találtuk, hogy becsatlakozzunk a hazai anyaggal, amit valószínűleg már nem nagyon láthat a közönség kiállítva. A nyolcvanas évektől kezdve az OPNI, pontosabban a Pszichiátriai Múzeum adott helyet a gyűjteménynek, mely folyamatosan ki is volt állítva. Az itt látható anyag természetesen nem teljes, összesen 9 művészt emeltem ki, akik 5-6 művel képviseltetik magukat a kiállításon.
Névvel vagy név nélkül?
P. E.: A történeti részben név nélkül, csak monogrammal, a kortárs részben névvel: ő Ritter Gábor.
Amúgy őriznek neves kezeltektől is alkotásokat, vagy csak „kívülálló”, nem hivatásos alkotóktól?
P. E.: Persze, van az anyagban például egy-két Nemes-Lampérth-mű – itt most nincs kiállítva –, viszont a híresztelésekkel ellentétben nincs Gulácsy, annak ellenére sem, hogy hosszú évekig a Lipóton kezelték.
És van Ritter Gábor…
P. E.: Igen. Az, hogy teljes névvel szerepel, azt jelzi, hogy ő már művészként jelenik meg, nem alkotó kívülállóként. A magyar anyagban Ritter Gábor az egyetlen, aki már egy mai művészetterápiás foglalkozás keretén belül vált alkotóvá. A Lipóton kezdte, mostanra viszont már művészként tartják számon. Bőrműves lévén először csak bőröket lyuggatott Komáromi Erzsi művészetterapeuta szárnyai alatt, aztán ezeket egymás mellé rakosgatta, és kialakult valami ornamentika is. Festeni egy régi, háború előtti műemlékes naptár hatására kezdett, melynek az épületei annyira megragadták, hogy attól kezdve szinte csak ezeket a jól ismert, ragyogó színes házakat, épületeket festi. Az övé volt az egyik utolsó önálló, gyűjteményes kiállítás a Tárt Kapu Galériában, melyet azért hoztunk létre 2005-ben, hogy a történeti, múzeumi anyag mellett be tudjuk mutatni a frissen formálódó, jelentősnek ítélt életműveket is. Azt terveztük, hogy esetleg bevezetjük őket a műkereskedelembe, de ennek most hirtelen vége szakadt.
| hirdetés
 |
|
Nem folytatják valahol máshol? Mi lesz az anyag sorsa?
P. E.: Úgy néz ki, hogy az Akadémia fogadja be. Ott biztosan megfelelően gondozzák majd, viszont tudománygyűjteménnyé fog válni. Kutatni lehet majd, de a terápiás résznek vége.
Nem lehetett volna valami kompromisszumos megoldást kitalálni? Esetleg egy másik kórház pszichiátriai osztályára bízni?
P. E.: Pályáztak kórházak, csak a mai egészségügyi helyzetben egyáltalán nem biztos, hogy egy kórház fenn tud tartani egy ilyen intézményt, megfelelően tud gondozni egy ekkora gyűjteményt.
Mekkora?
P. E.: Körülbelül 1000 műről van szó.
Vannak köztük olyan alkotások, melyek nem papíralapúak? A falakon például.
P. E.: Épp a bezárás körül találtak az OPNI padlásán graffitiket… Végigfotóztuk, végigdokumentáltuk. A padlást nyilván nem fogják lefesteni, az valószínűleg úgy marad. Komoly kultúrtörténeti értéke van az egész épületnek, védett, úgyhogy remélem, vigyázni fognak rá. A kápolnát például Nagy Sándor- freskók borítják. Csak remélni tudom, hogy nem vész el.
Az osztrák anyag is egy hasonló gyűjtemény?
P. E.: Abban nagyon sok helyről, mindenféle műhelyekből, terápiásokból, szociálisokból, kórházakhoz kapcsolódókból vannak művek. 2006-ban, a Freud-évben szedte össze őket Angelica Bäumer, a kiállítás osztrák kurátora innen-onnan. Gugging a legfontosabb, ez egy Bécs melletti elmegyógyintézet, ahol a nyolcvanas évek óta Európa egyik legjelentősebb Art Brut centruma működik. Az ötvenes években Leo Navratil pszichiáter indította el az egészet, aki más szemmel kezdte vizsgálni a betegek műalkotásait, mint az megszokott volt. Először persze ő is csak orvosi, diagnosztikai szempontból elemezgette őket, később azonban rájött, hogy egyik-másik képzőművészeti jelentőséggel is bír, és néhányat elküldött belőlük Dubuffet-nek, aki felkarolta az ügyet. Most ott tart a dolog, hogy a 80-as években felépült guggingi Művészetek Házában a kiemelt jeles művészek műtermekben dolgozhatnak, s olyannyira beépültek a műkereskedelembe, hogy az áraik néha már vetekszenek az egyéb kortárs művek áraival.
Hogyan illeszthetőek az Art Brut-anyaghoz a teljesen normális Teleki Ernő rajzai?
P. E.: Ha nem is Art Brut-alkotó, de outsider. Nem hivatásos alkotó, aki a kitelepítése után bizonyos értelemben ugyanolyan szürreális módon élte meg a maga marginális élethelyzetét, mint a betegek vagy a börtönlakók. A rajzolás nyilván valamiféle önterápia lehetett nála. Ízig-vérig arisztokrata kultúremberként, joviális, finom, kedves külsejű úriemberként úgy tudta feldolgozni a kitelepítést és a kommunizmust, hogy mert szürreálisan látomásosakat álmodni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
