PM Online | Korábbi cikkeink

A Centrális Galéria kiállítása azt a sokak által sokféleképpen feszegetett kérdést boncolgatja, van-e a művészetnek köze a politikához,

és ha igen, e kapcsolat kétoldalú-e. Gondolunk-e valamit a múltbéli vagy jelenlegi hatalmi és gazdasági viszonyokról, ha egy festményt vagy filmet nézünk, s ha gondolunk is – mert minden bizonnyal még a XXI. században is gondolunk –, változik-e attól valami…?

1968 gyönyörű mítosz, már akinek az. Egy talán megkésett, talán korai hulláma a változtatni akarásnak és a tényleges változásoknak. Akik megélték, azoknak mára már szép emlék, a fiatalabbaknak trapézfarmer, hippik, Mao, a csehszlovákiai beavatkozás, Párizs, New York, Vietnam, Castro diadalittas tekintete és Che Guevara halála az előző év végén. És a filmek: Godard és Bertolucci Párizsa, Stone és Coppola Vietnamja. És persze a mítoszteremtő évszám, a forrongás évének örök szimbóluma, melynek valódiságáról és hatásairól a sok felsorolt név és adatszerű fogalom ellenére is keveset tudunk. Főként ha a képzőművészetre gyakorolt hatására gondolunk, melyet még e hiánypótlónak szánt kiállítás kapcsán is csak akkor érthetünk meg, ha magunkkal visszük a Centrális Galériába kritikusunkat vagy művészettörténészünket.
Egyedül, segítség nélkül ugyanis nehéz összerakni, miről is szól a Hajdu István művészettörténész által összeállított tárlat. Egyfelől érdemes háttértudással rendelkeznünk a kor nemzetközi művészeti áramlatai, illetve azok korábbi, Kádár-rendszer alatti magyarországi nem-jelenléte felöl, másfelől a kor tárgyi és képi világát, média és politikai ikonjait sem árt ismernünk. Egyik-másik motívum talán ismerős lehet az „évszázad képei” jellegű, vastag, karácsonyra vásárolható képeskönyvekből, de a legtöbb mű esetén marad a titkolózás. Mert bár jó pár alkotás mesél arról, hogyan hatott az 1968-as szellemiség a kortárs magyar művészetre, azt, hogy ez a hatás egészen pontosan miben is manifesztálódott, csak halványan sejthetjük. Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, Pinczehelyi Sándor vagy Konkoly Gyula művei ugyan címükben és témájukban is a jól ismert, fiatal baloldali, ’68-as eseményeket értelmező nyelvet beszélik, de a többi kiállító művész munkája már nehezen illeszthető a képbe egy olyan néző számára, akinek nincs alapos képzetsége az adott korszak történeti, politikai és művészettörténeti vonatkozásairól. Aki például csípőből felismeri Leila Khaled (ő az a palesztin asszony, aki huszonöt évesen a Palesztin Felszabadítási Front harcosaként részt vett egy repülőgép-eltérítésben) portréját, könnyen elboldogul Szentjóby Tamás „Szempontok ahhoz, ki a művész” című fényképtablójával/installációjával, amely a kor ikonikus politikai aktivistáit helyezi egymás mellé, mintegy a szabadság művészeit felsorolandó. Aki viszont nem járatos e témában, jobb, ha jegyzetel, kérdez, utánanéz.
Ettől függetlenül a kiállítás nagyon alapos válogatás, csupa rangos művet vonultat fel, akit érdekel a korszak, annak kihagyhatatlan. Talán csak egyvalami hiányzik belőle: a máig tartó örökség feltárása. A művek keletkezési dátumait végignézve egyértelmű, hogy a tárlat csupán a pár évvel az események után készült művekből szemezget, azaz a kortárs, mai perspektívát, a „kiáramlás” utáni „delej” időszakának lezártát (ha van egyáltalán) nem említi. Vajon miért? Talán mert nincs mai szellemi öröksége ezen eseményeknek? Talán a kiállított művek egy lezárult, nyeretlen baloldali küzdelem eredményei volnának? Nem biz a! – mondaná a forrongó időkből választ merítő kritikus. Aki ugyanis ismeri a mai, aktivista indíttatású kortárs művészetet, jól tudja, hogy nem ez a harc volt a végső.