Gyakran csupán az időzítésen múlik, hogy az egyik filmből klasz-szikus lesz, míg a többi, hasonló kvali-tású alkotás szép csendben eltűnik
a süllyesztőben. Szemléletes példáért nem is kell túl messzire menni (bár mindjárt megtesszük ezt is), itt van rögtön a közelmúltban bemutatott két Capote-film, melyek sorsa felér egy produceri esettanulmánnyal. Míg a Philip Seymour Hoffman főszereplésével készült Capote című darabot a vállukra emelve ünnepelték a kritikusok, addig a másodpercnyi késéssel mozikba (nálunk még oda sem) került A hírhedtről, melyben Toby Jones alakította – Hoffmanéval azonos intenzitással – a rettegett irodalmi szupersztárt, alig-alig vettek tudomást a hivatásos hírverők. A jelenség persze egyáltalán nem új keletű; számtalan jobb sorsra érdemes filmnek jutott ugyanez osztályrészül, csak azért, mert nem tudtak vagy nem akartak megfelelni a pillanatnyilag uralkodó szélirányoknak. Máig tartó mellőzöttség lett a sorsa Ivan Passer 1981-ben készült detektívtörténetének, a Cutter útjának is, pedig kevés olyan krimit ismer a hollywoodi filmtörténet, amely ennyire ambicionálta volna a hivatalos Amerikából való kiábrándultságot. Passer filmjének címszereplője egy szorgalmasan önpusztító magándetektív: egy testi-lelki roncs, aki olyan látványosan viseli a közmondásos hadirokkant valamennyi ismertetőjegyét, hogy az már szinte paródiába illő. Hogy mégis komolyan kell venni ezt a félkarú-félszemű-féllábú őrjöngőt, az részben az őt alakító John Heardnek köszönhető (akinek ez idő tájt még kinézett egy jól habzó filmsztárság, s csak utóbb kényszerült mellékszerepekbe), részben pedig a vele párban álló playboy finom kontrasztjának, melyet az akkor még kezdőnek számító Jeff Bridges kölcsönzött a produkciónak. Egyikük sem hősként kezdi a feltételezett gyilkos kézre kerítését, és miként az elvárható, nem is hősként végzik, legfeljebb némi keserű tanulsággal az ember alkotta táplálkozási lánc csúcsait illetően. 1981-ben valószínűleg másfajta igazságok voltak piacképesek a mozivásznon, mindenesetre a Cutter útját éppúgy nem vették észre a nagy tömegek, mint a hasonlóan kiábrándult, 1975-ös Éjszakai lépéseket (rendezte: Arthur Penn, főszereplő: Gene Hackman), vagy az ugyanebben az évben és műfajban készült Sötét utcákat (Robert Aldrich, Burt Reynolds). Persze az is lehet, hogy Passernek egyszerűen csak pechje volt, amúgy is vonzották mindig a vesztes filmes ügyek. A Milos Formannal vállvetve emigrált, cseh származású filmrendező végül a tévés munkák terén szerzett elégtételt a mozis kudarcokért. Legnagyobb médiavisszhangot kiváltó, amerikai sikerének mindmáig az számít, hogy ugyanazzal a repülővel érkezett Hollywoodba, amin Forman is utazott.
|
vissza
vissza a lap tetejére
