Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Kern, a kellékes
2008-39. szám / Kiss Péter

A színházi figurák sokszínűek. Öltöztetőről már született darab. Most Eberhard Streul – Parti Nagy Lajos egyfelvonásosának kellékes a főhőse,
aki a véletlen folytán reflektorfénybe kerül. Jutalomjáték ez a javából a címszereplő Kern András számára. S nem csupán azért, mert másfél órán át egyes-egyedül övé a színpad. A sztorik, poénok, paródiák köntösében a színházról, pályatársairól, s nem utolsósorban önmagáról vallhat a Pesti Színház őszi bemutatóján.

K. A.: A kellékest Ilan Eldad – akivel Az élet mint olyan kapcsán találkoztunk és „szerelmesek lettünk egymásba” – találta ki nekem. Odaadott egy videokazettát, amelyen egy Ottó Schenk nevű osztrák színész játssza a Josef Bieder felvirágzása című monodrámát. Azt mondtam, ez isteni, ilyet kerestem régóta. Aztán Parti Nagy Lajos magyarította az egészet, s egy kicsit én is beletettem saját élményeimet. Nálunk Bieder az utóbbi negyven évben Pesten volt kellékes, a sztorik, néha paródiák mind ezt idézik, s szólnak a színház kulisszatitkairól is.

Milyen pluszt adott számodra az Ilan Eldaddal való közös munka?
K. A..: A magától értetődőséget. Ő egy Izraelben élő vajdasági magyar, aki sokat dolgozik itt. Ahhoz ért, hogy egy színészből a legjobb formáját kihozza. Amikor rendez, valóban rendet rak. Az a fajta agyontekert gondolkodás, ami manapság divatos a színházban, őbenne nincsen. Reméljük, ez nem baj, s épp ezért egyre nagyobb tisztelet övezi őt a magyar színházi kultúrában is.

Valaha lelkesen meséltél egy reklámfilm forgatásról, amelyet a Venice Beach-en éltél meg, Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr barátod meghívásának köszönhetően. Kicsit kihunyt benned az Amerika-láz?
K. A.: Amerikába szórakozásból jártam. Az amerikai kultúrára innen Magyarországról, esküszöm, jobban rálátok. Nemrég megnéztem a Coen testvérek Nem vénnek való vidék című filmjét. Óriási. Ehhez nem kell ma már Amerikába menni.

A Vígszínházba viszont menni kell. Harmincnyolcadik szezonodat kezded az idén.
K. A.: Várj egy kicsit. ’70-ben végeztem, de egy évvel előtte már a 68/69-es évadot e falak közt töltöttem főiskolásként, és 1965-ben már játszottam itt a Közjáték Vichyben című drámában. Szóval, ha mindent összeadunk, van az már negyven év.
hirdetés

Annál inkább érvényes a kérdés: hogy változik a színész viszonya az őszi szezonkezdéshez? Ugyanúgy „harapsz” több évtized után is?
K. A.: Igen. Másfél hónapot nyaraltam a Balatonon, ami igazán rám fért az előző nyarak hajtása után. De bizony egy hónap után kezdett unalmas lenni. Untam a napot, untam a vizet, és azt mondtam, most már el kellene valamit olvasni, mert mindjárt kezdődnek a próbák, s elég nehezen áll vissza az ember koncentrálóképessége. A nap, a víz, a nyugalom, a zabálás, ami velejárói a nyaralásnak, mind ellentétesek a színházzal. Ami egy idegbaj, fölhúzottság, szellemi vadság, stressz és koncentrálás szörnyű elegye. Aki teheti, kerüli. Szinte egyetlen szakma a színészet, ahol az ember keresi a stresszt.

Tordy Géza, Hegedűs D. Géza, Eszenyi Enikő, Alföldi Róbert. Néhány kollégád, akik rendeztek téged. Te végleg feladtad, hogy mindazt, amit megéltél, megtapasztaltál, rendezés formájában felmutasd?
K. A.: Elmondtam már többször, régi történet. Amikor kikerültem a főiskoláról, kifejezetten kedvem volt rendezni. Színre vittem a Tojás Joe halálának egy napját, majd a Keresztül-kasul című komédiát. Aztán következett A 22-es csapdája, amit Heller regényéből írtam színpadra. És akkor megijedtem. Az volt az érzésem, hogy nem tudok egy ilyen sokszereplős, sokhelyszínes, bonyolult masinériát mozgatni. Az ijedelem azóta se múlt el bennem. Filmet bármikor rendeznék, televíziós játékot – ha lenne – úgyszintén. Ahhoz van érzékem. A harchoz viszont – ami egy film létrehozását jelenti – kicsit lusta vagyok.

Pályakezdésedkor csupa színészkolosszussal – Ruttkai, Básti, Latinovits, Tomanek, Darvas – sodort össze az élet. Ma már lassan te is a társulat „nagy öregjei” közé tartozol. Milyen a fiatalokkal a kapcsolatod?
K. A..: A fiatalok szemérmesek. Mi is azok voltunk. Sose mentem oda Darvashoz kérdezősködni. De figyeltem őt A vörös postakocsi című darabban, ahogy hátrafelé menet mekkora nagy levegőt tud venni. És megtanultam tőle például, hogyan lehet ezerszemélyes színházat háttal is betölteni hanggal – elég nehéz, persze könnyednek kell látszania. Hogy tőlem átörököl-e valaki valamit, nem tudom. Majd ha elhunytam és ők annyi idősek lesznek, mint most én, talán elmesélik.

Miképp éled meg a színház világában zajló változásokat?
K. A.: Bonyolultan. Néha úgy érzem, a mi generációnk s vele együtt az a lélektani realizmus, amit Aschertől, Vallótól, Martontól meg Horvaitól tanultunk, lassan kimegy a divatból. Jönnek az új srácok, vagy ahogy Karinthy fogalmazta – tisztelet a kivételnek – „jönnek az új undokak”.



vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor