Interjú
Az életben nem vagyok makrancos
2011-12. szám / Bóta Gábor
A Makrancos Kata című Shakespeare-vígjátékot mutatják be a Vígszínházban, Börcsök Enikővel a címszerepben. Érdekesség, hogy így lányszerepet, anyát és nagymamakorú dajkát egyaránt alakít három különböző produkcióban.
Hogyan tudtad meg, hogy te leszel a Makrancos Kata címszereplője?
B. E.: Eszenyi Enikő bejött az öltözőmbe, mondta, hogy milyen jó, szuper szerepet fogok én eljátszani.
Első ránézésre nem feltétlenül passzol hozzád ez a szerep. Nem lepődtél meg?
B. E.: Nem, mert gondoltam, hogy egyszer majd eljátszom ezt a szerepet, ami való nekem, bármennyire is nem ilyen típusú ember vagyok. Inkább türelmes és megértő. Az életben nem vagyok makrancos.
Miért való neked a szerep?
B. E.: Az izgat, miért lett ilyen ez a nő. Lehet, hogy más, mint a körülötte lévő emberek. Valamiért nagyon eltér a többiektől.
Sejthető, hogy miben?
B. E.: Talán kicsit fölöttük áll. Buta a környezete hozzá. Ostobákkal van körülvéve. Megpróbál tőlük független maradni. Hihetetlen szabadságvággyal rendelkezik. Ilyen szabad ember Petruchio is, talán ezért találkoznak össze.
Ezt a nőt azért hisztérikának is szokták játszani.
B. E.: Természetesen hisztérika, de magától nem válik valaki olyanná. Nem úgy születik, hogy makrancos. De nem gondolom, hogy Kata olyan, akit a társadalomnak ki kellene rekesztenie. Ellentmond a környezetének, nem fogadja el azokat a kliséket, amik szerint a körülötte lévők élnek. Nem érdekli a pénz, nem érdeklik a társadalmi elvárások. Igazából saját maga érdekli, és kutatja, milyen a szerelem. Azt gondolja, ha nincs igazi szerelem, akkor inkább vénlány marad.
Azzal, hogy Petruchióhoz hozzámegy, megőrzi a szabadságát, vagy behódol?
B. E.: Behódol, de ezért az emberért érdemes.
Ugyanazon a színpadon játszod a dajkát a Rómeó és Júliában, és egy fiatal lányt is a Makrancos Katában.
B. E.: Ez nagyon érdekes, örülök, hogy ilyen sokfélét játszhatok.
El akarod hitetni, hogy fiatalabb vagy a korodnál? Hiszen a partnered, Nagy Ervin még fiatalabb is nálad.
B. E.: Nincs erre semmi kitalálva. Én annyi vagyok, amennyi, ő is annyi, amennyi. Hiszen a szerelem bármilyen két ember közt létrejöhet. Egyébként pedig miért ne lehetne Makrancos Kata 43 éves, amennyi én vagyok? Törőcsik Mari Júliát játszott 38 évesen. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy van két ember, akik egymásba szeretnek.
Az mindenképpen érdekes, hogy játszod a dajkát, aki nagymama korú, a Mindent anyámról című előadásban anya vagy, és most majd egy klasszikus Shakespeare-hősnőt alakítasz.
B. E.: Mindezt megpróbálom elhitetni magamról. És magammal is, hogy ez lehetséges.
A rendező, Gothár Péter nevéhez fűződik az első filmfőszereped.
B. E.: A Vígszínházban pedig az első főszerepem, a Koldusoperában. Azóta ő nem is dolgozott a Vígben, a Pesti Színházban rendezte a Vaknyugatot.
Kaposvárott pedig rendezett téged a Diótörőben. Abban kislány voltál, Marika. Legendás előadás volt.
B. E.: A bátyámnak van két fia, ők sokat nézték ezt az előadást, mert tévéfelvétel is készült belőle.
Az a produkció meglehetősen mélyre ásott, jóval erőteljesebben volt benne a gonosz, mint ahogy az gyerekelőadásokban megszokott.
B. E.: De hát az életben is erőteljesen jelen van a gonosz!
A Vígben viszont többször mintha könnyedebben játszanának komolyabb darabokat. Vannak, akik már elbulvárosodásról is beszélnek.
B. E.: Az elbulvárosodás szót elutasítom, mert igen nehéz behozni esténként ezeregyszáz nézőt. Mi is csinálunk művészszínházat a Házi Színpadon és a Pestiben, de ezeregyszáz embernek nem lehet rétegszínházat adni, mert nem fognak eljönni a nézők. Az a szerencsénk, hogy nem kell még csupa zenés darabot, show-műsort játszanunk, de egyre kevesebb a pénz, és a populárisabb darabokra jön be a közönség. Sok olyan produkciónk van, ami nem mondható bulvárnak. | hirdetés
 |
|
A Nemsenkilény, amit most a Radnóti Színházban játszol, nyilván nem visz be tömegeket a nézőtérre, de abszolút ellene megy a populáris trendnek. Egy színésznő áll a színpadon minimál díszletben, és mondja a magáét. Az autizmusról, kirekesztésről, másságról beszél. Ezek nem különösebben vidám témák, bár a produkciónak sajátos humora van.
B. E.: Én ezt igen fontosnak tartom, mert elveszőben van a mostani világunkban a szolidaritás, a másokra való odafigyelés. A nyitottság, a segítségnyújtás, kihalófélben van, az emberek már csak saját magukkal foglalkoznak, megpróbálják valahogy megoldani az életüket, amiben nem nagyon jut hely másoknak.
Újságolvasó vagy? Kinyitod a híradót? Vagy bizonyos mértékig megpróbálod kizárni a külvilágot, a politikát? Azt gondolod, hogy ez nem a színész dolga?
B. E.: Ez nem a színész dolga, de belekerülünk olyan helyzetekbe, amikor muszáj megnyilvánulni. Mint mindenkinek, nekem is van véleményem. Ritkán nézem a tévéhíradót, mégis tudok a hírekről, hiszen beszélgetni szoktunk egymással. Megpróbálok azzal foglalkozni, ami engem igazán érdekel, ez pedig a művészetnek bármely területe.
Akár klasszikus darabban játszol, akár kortársban, annak nagyon is a máról kell beszélnie.
B. E.: Én azáltal nyilvánulok meg, hogy elkészül egy olyan előadás, amilyen például a Nemsenkilény.
Úgy tudom, hogy ebben a témában van valamilyen érintettséged.
B. E.: Van egy sógornőm, aki évtizedek óta autista gyerekekkel foglalkozik. És véletlenül a kezembe került egy ezzel a témával foglalkozó könyv. Ebből többek segítségével létrehoztam egy előadást. Az autistáknak különleges a világuk, eléggé magányosak lehetnek.
Meg is nézted a sógornődnél őket?
B. E.: Főleg Budapesten jártam az autisták intézetébe. Ott sokat tanultam, láttam. Figyeltem a viselkedésüket, a kiszolgáltatottságukat, azt, mi mindenre kell őket megtanítani, és ehhez micsoda óriási türelem, odaadás szükséges. Rendkívül nehéz lehet az autista gyerekek szüleinek.
A kiszolgáltatottságra talán a vesebetegséged miatt is roppant érzékeny vagy, hiszen ez borzasztó kiszolgáltatott helyzetet teremtett.
B. E.: Hát igen. A kiszolgáltatottságot már megtapasztaltam több ízben is. Most, hogy már remélem, túl vagyok rajta, tudok róla beszélni. Ha esetleg ezzel tudok valakinek segíteni, erőt adni, akkor most már meg tudom tenni.
Amikor korábban a Mindent anyámról előadásáról beszélgettünk, amiben szereped szerint meghal a gyermeked, és fölajánlod a szívét másnak, meglesed azt, akibe ültették, akkor mondtad, belegondoltál, te se tudnál más veséje nélkül élni.
B. E.: Ezt nemcsak akkor, hanem már sokszor végiggondoltam, hiszen elég régen kezdődött a betegségem. Micsoda adomány, hogy kitalálták a szervátültetést! Különben már nem valószínű, hogy élnék. Hálát adok a sorsnak, hogy ilyen szerencsém volt, és valaki segített rajtam, hogy életben maradhassak. Én ezt megpróbálom megszolgálni valahogyan.
Súlyos betegségből lehet letaglózva kikerülni, de győztesen is, azt a sok rosszat, amit valaki átélt, megpróbálhatja valamilyen módon hasznosítani.
B. E.: Igen, ez sajnos így van. A színészet az ilyen. Az ember abból dolgozik, amit megélt.
A betegség óta bizonyos dolgokat mélyebben játszol el, jobban értesz?
B. E.: Azt érzem, hogy rendkívül megérintenek dolgok. De hogy mélyebben vagy máshogy játszom-e, azt nem tudom.
Érzékenyebb lettél?
B. E.: Érzékenyebb. És nem is vagyok már olyan nagyon bátor, mint voltam.
Vagyis sebezhetőbb vagy?
B. E.: Igen. De ugyanakkor fel is vérteztem magam attól, hogy már túl vagyok bizonyos dolgokon, amik velem megtörténtek. Hiszen sokszor akkor fél az ember, amikor bizonytalan, mert nem tudja, mi történik majd. Most már én úgy nagyjából elképzelem, hogy mi történhet.
A betegséged a külsődet is befolyásolta, amivel dolgozol.
B. E.: Borzasztó volt az a pánik, hogy melyik reggel hogyan fog kinézni az arcom, feldagad-e. Ez szörnyű rossz érzés volt, de szerencsére igen jók voltak a társaim, akik mellettem álltak. Megpróbálták ezt velem elfeledtetni. Volt egy olyan Rómeó és Júlia előadás Székesfehérváron, amiben még Júliát játszottam, amikor azt gondoltam, így nem állhatok színpadra. Azt hittem, ha bemegyek, megdobálnak vagy kifütyülnek. Rettenetesen feldagadt az arcom. Babarczy László vitt le Székesfehérvárra, és végig biztatott, hogy ez nem érdekes, ezt én el fogom feledtetni. És hát elhittem neki. Lejátszottam az előadást, és nem fütyültek ki.
Tudod már mi lesz a következő szereped?
B. E.: Eszenyi Enikő rendezi A lovakat lelövik, ugye? című előadást, aminek januárban kezdődnek a próbái. Úgy hallottam, ebben benne vagyok, de hogy mit játszom, azt még nem tudom. Most leginkább a Makrancos Katára gondolok. Még nem vagyok kész a szerepformálással, de izgalmas, érdekes a munka.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
