Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Jubileumok évada a Madách Színházban
2017-11. szám / Bóta Gábor

A Madách Színház idei szezonjában jubileum követ jubileumot. Három produkció is eljut a századik előadásig, Az Operaház Fantomja nyolcszázadszor kerül színre, a Macskák pedig magyar rekordként harmincöt éves lesz. Szirtes Tamásnak, a teátrum igazgatójának szellemes
mondása szerint a zenés műfaj fáj a színészeknek, a többi pedig a nézőknek. Ők a Macskákkal kezdve igencsak beletanultak a zenés műfajba, és számtalan változatát tartják a repertoárjukon.

Ez a jubileumok évada a Madách Színházban, hiszen nagyon sok pro­duk­ció kerek évfordulót ér el akár évszámban, akár előadásszámban.
Sz. T.: Különleges az évad. Eléri a 100. előadást A nyomorultak, az Anna Karenina és az 1x3 néha 4 című bohózatunk, amit a RaM-ban játszunk. A 300. előadását ünnepeli a Mamma Mia! és a Mary Pop­pins. A Mamma Mia! nagyon rövid idő alatt, mindössze három évad alatt jutott el idáig. Az Operaház Fantomja 800. előadására május végén kerül sor. Márciusban pedig harmincöt éves lesz a Macskák, és ez nagyszerű magyar rekord.

Úgy tudom, hogy a Macskák előadásszámban is kerek jubileumhoz közelít.
Sz. T.: Közel járunk az 1500. előadáshoz.

Olyan szép lett volna, ha egybeesik a 35 éves évforduló az 1500-as előadásszámmal.
Sz. T.: Valóban szép lett volna, de a sors nem pontosan ezt hozta. A Macskák életében az idei évadban jelentős fordulatra kerül sor, átköltözik a Budapest Kongresszusi Központba. Az előadás is megújul, újraszcenírozzuk, arénaszerű színpadon adjuk elő.

A Budapest Kongresszusi Központban van megfelelő színpadtechnika? Az Operaház Fantomját nyilván nem lehetne átvinni oda.
Sz. T.: Azt valóban nem. A Macskák, amikor 1983-ban bemutattuk, szcenikai szempontból a Madách Színház legnehezebb darabjának számított. Emlékszem, mindenki odavolt, hogy ez olyan nehézségű előadás, hogy fél nap kell ahhoz, hogy a díszleteit felépítsük. Ma már a Macskák a legkönnyebb szcenikájú produkciónk a zenés előadásaink sorában.

A Macskákon keresztül tanultátok meg a zenés műfajt. Kedvenc mondásom tőled, hogy rá kellett jönnötök, a zenés műfaj fáj a színészeknek, a táncosoknak, a többi műfaj pedig a nézőknek.
Sz. T.: Igen, ezt fönntartom. A Macskák csodálatos tanulási időszak volt. A darab koreográfusa Seregi László volt, Ő tanította meg mindannyiunknak, hogy mi is a zenés műfaj. Amikor ebbe belevágtunk, a Madách Színházban szinte senki nem ismerte igazán a zenés műfaj szerkezetét, az alkotófolyamatot, a műfaj sokrétűségét, perfekcionizmusát.

A Macskák nagyon más típusú musical, mint amilyen például a West Side Story vagy a Hegedűs a háztetőn, amik már korábban nagy sikerrel mentek a magyar színpadokon?
Sz. T.: A Macskák annyiban is más, hogy nincs benne egyetlen prózai mondat sem. Musical esetében mindig hangsúlyozzuk, hogy a zenés színésznek egyaránt kell tudnia énekelni, táncolni és játszani. Ebből a hármasságból a Macskák énekelni és táncolni tudó művészeket igényel, hozzáteszem, belőlük van mindig a legkevesebb Magyarországon, de bárhol a világon.
hirdetés

Ha belegondolok, az operettben a bonviván vagy a primadonna, akiknek meglehetősen jól kell énekelniük, alig táncolnak. Nincs bonviván-táncos, viszont van táncos-komikus, neki azonban kevésbé kell tudnia énekelnie.
Sz. T.: Ez pontosan így van. Tehát a Macskák látszólag nem ad semmifajta lehetőséget a prózai színészeknek. Annak idején a Madách társulatának ez volt a legnehezebb. 1983-ban mi egyértelműen prózai színház voltunk. A jelentős prózai színészek, Haumann Péter, Almási Éva, Gyabronka József, Cseke Péter és sorolhatnám, azzal találkoztak, hogy ezúttal egy másik műfaj, a zenés színház eszközeit kell használniuk. De végül a mi Macskák előadásunk pont azért lett különleges, és azért lett jobb számtalan nyugati produkciónál, és ezt Andrew Lloyd Webber is visszaigazolta, mert a zenés ala­kí­tá­sok­ban benne volt a prózai színészek tudása, életismerete, karakterábrázoló képessége.

Voltak olyan színészek a produkcióban, akiket ugyanebben a darabban Bécsben föl sem engedtek volna a színpadra, mert azt mondták volna, hogy ezzel az énekhanggal vagy ezzel a tánctudással szó nem lehet róla, másrészt viszont a színészi fajsúlyuk jóval erőteljesebb volt, mint amilyen egy átlagos musical­színészé.
Sz. T.: Azt a hiányt, ami a prózai színészek tánctudásában jelentkezett, Seregi László nagyszerű ko­reo­grá­fiai megoldással oldotta föl. Ugyanarra a zenére kétféle táncot komponált. A színészek gyakran kicsit mást táncoltak, mint a táncosok. Természetesen stílusban azonosat és lépésanyagban hasonlót. És ha mindezt a nézőtérről néztük, a kétféle koreográfia harmonikusan kiegészítette egymást. A néző a színpadi mozgás gazdagságát látta, az összkép lebilincselő volt.

Hogy valaha nem élő zenekarral mutattátok be a Macskákat, az könnyebbség volt vagy nehézség?
Sz. T.: 1983-ban a korszerű musicaljátszás Magyarországon még gyerekcipőben járt. A Madách Színház rengeteget fejlődött az elmúlt tíz-tizenkét évben. Ma már eszünkbe sem jutna zenés darabot élő zenekar nélkül bemutatni. A zene az összetartó erő, ugyanolyan élőnek és az előadással együtt lélegzőnek kell lennie, mint a színészi játéknak. 1983-ban léptünk erre az útra, át kellett esnünk a gyerekbetegségeken.

Amikor Az Operaház Fantomját bemutattátok, azt nyilatkoztad nekem, hogy ez a musicalek Mercedese. Azóta már valami másról – most éppen nem emlékszem, hogy miről – mondtad, hogy az a legnehezebb musical.
Sz. T.: Nagyon sok nehéz, különleges művészi igényeket támasztó musical létezik. Természetesen vannak alaptípusok. Vannak a rockoperák. Romantikus rockopera például Az Operaház Fantomja vagy a klasszikus keményrockot megszólaltató Jézus Krisztus Szupersztár. Operai nívójú énektudást igénylő darabok, rock műfajban. Ezekben a főszereplőknek egyáltalán nem kell táncolniuk. A Macskáknál az alapélmény a tánc. Sok musicalnél pedig, például ilyen a Kabaré, rendkívül lényegesek a prózai jelenetek. Gazdag színészegyéniségek szükségesek hozzá. Többek között ezért van mindig szükség castingra, hogy a megfelelő igényekhez megfelelő művészeket választhassunk.

Egyre többen belátják, hogy szükség van castingra, de azért sértődések is adódnak belőle. És mindig hallani lehet olyan véleményeket, hogy bizonyos szerepek esetében előre le volt vajazva, hogy kik kapják meg ezeket. Az Operaház Fantomja esetében például azt csiripelték a verebek, hogy a főszerepet előre megígértétek Sasvári Sándornak.
Sz. T.: Természetesen nem ígértük meg, mint ahogy sosem tesszük. Az Operaház Fantomja sze­reposz­tá­sát személyesen Andrew Lloyd Webber és produkciós irodájának vezetői hagyták jóvá, a szerződésünk értelmében, az én javaslatom alapján. A castingot rögzítettük és kiküldtük elfogadásra, minden szerepre legalább három művészt. Az Operaház Fantomja történetében mi kaptuk meg az első úgynevezett non replica előadási jogot a világon, ami azt jelentette, hogy a színházi alkotás valamennyi elemében (rendezés, díszlet, jelmez, koreográfia) mi, a Madách Színház alkotói, egyéni felfogásban, saját művészi koncepcióban adhattuk elő a darabot. A helyzet különlegessége miatt a Madách színházi előkészületek valamennyi lényeges elemét a jogtulajdonos figyelemmel kísérte. Sasvári Sándorról az a mondat jött vissza Webbertől, hogy Ő az az ember, aki a legalkalmasabb a szerepre. Egyértelmű volt az Ő számára is, ahogy számomra is, hogy ez a szerep tökéletesen találkozik Sasi hangjával, egyéniségével, alkatával, életkorával.

Miközben Te mind a mai napig szereted elmosni, hogy melyik az első, a második, a harmadik sze­rep­osztás...
Sz. T.: Az a véleményem, hogy a szereposztások rangsorolása operai tradíció, ami hierarchizált intézményt feltételez, amiben az embereket kategorizálják. A zenés színház demokratikus. Nem az a cél, hogy kategóriákat állítsunk fel, a cél a csapatszellem. Mindenkinek játszania kell mindenkivel, tehát nekem a próbafolyamatban nem az a célom, hogy elválasszam különböző szereposztásokban az embereket, hanem hogy összehozzam őket, és a különbözőségeket a próbafolyamat során kiegyenlítsem. Számtalan kutatásunk volt, hogy a nézők tulajdonképpen kire veszik a jegyet, és minden egyes alkalommal az jött ki, hogy nagyon fontos a szereposztás, de a nézők elsősorban a darabra veszik a jegyet, és igen fontos a bizalom a Madách Színház iránt. A következő bemutatónk Andrew Lloyd Webber legújabb darabja, a Rocksuli, és azt remélem, hogy ez ismét így lesz.




vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor