RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. augusztus 20., hétfő
István

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Összeállítás
Foglalkozása: Sean Penn
2015-03. szám / Kovács Gellért

Hollywood idén 55 éves botrányhősének bulvárszempontból igen sok van a számláján: feleség- és fotósverés, erős nyilatkozatok és még erősebb dühkitörések. Legutóbb Alejandro González Inárritu „zöldkártyájával” viccelődött az Oscar-gálán, majd bírálóihoz obszcén szavakat vágott, amiért szerinte nem értik a viccet.
Egy biztos: Pennt, a magánembert és közszereplőt viszonylag sokan és sokszor nem értik. De színészként egészen zseniális. Most épp új fejezetet nyit karrierjében, hiszen a március végén bemutatott Gunman az első vegytiszta akciófilmje. Ebből az ünnepélyes alkalomból jöjjön egy kis Sean Penn best of, a kétszeres Oscar-díjas művész legjobb vállalásaival.

Változó világ (1982)
Cameron Crowe könyvéből maga a szerző írt forgatót, s Amy Heckerling pedig megrendezte a nyolcvanas évek kultikus tinibaromságát, amely leginkább azért kultikus, mert Sean Penn egyik első jelentősebb filmszerepében annyit füvezik, hogy alig látni a képét a füsttől. Kicsit szexi, kicsit vicces – kor­do­ku­men­tum­nak sem utolsó.

A háború áldozatai (1989)
Sean Penn ekkortájt volt épp válófélben – a másik fél ugye Madonna volt, akivel nem volt éppen szél­csen­des a házasság, s ráadásul Penn filmes karrierje se szárnyalt azokban az években, lásd az egészen döbbenetesen rossz Sanghaji meglepetést (1986). Brian De Palma válasza Oliver Stone Vietnam-ügyi biliborogatására (A szakasz) azonban már a felkapaszkodás része volt. A film sztárja hiába volt Michael J. Fox, Penn mindenkit lejátszott a vászonról, aki a közelébe került. Itt már lehetett érezni, hogy milyen formátumú színész lehet belőle.

Nem vagyunk mi angyalok (1989)
Az érett Sean Penn nem igazán vállal vígjátéki szerepeket – de a nyolcvanas évek Sean Pennje még nem volt ilyen válogatós. Bár akkor azért még egészen más minőségnek számított Robert De Niro partnereként részt venni egy komédiában, így meg tudjuk érteni a döntést. Még úgy is, hogy a film (ami egyébként remake, Michael Curtiz 1959-es filmje alapján készült, az eredeti főszereplői Humphrey Bogart, Peter Ustinov és Aldo Ray) nem igazán sikerült emlékezetesre – viszont Neil Jordan rendezte!

A pokol konyhája (1990)
Phil Joanou beépülős, New York-os gengszterfilmje már a csúcsformába lendülő Sean Pennt mutatja – mondjuk, olyan nagymenők ellenfeleként, mint Ed Harris és Gary Oldman, nem lehetett nehéz ihletett állapotba kerülni. A mai szemmel is kellően izgalmas és működőképes mozi ráadásul azért is fontos az életműben, mert Penn itt ismerte meg Robin Wrightot, akivel később összeházasodott (2010-ben váltak el).

Carlito útja (1993)
Penn egyik legnagyobb karakterszerepe. Jutalomjáték. Visszatérés Brian De Palmához, aki ismét nagyon megbecsülte őt: a címszereplő gengszter, azaz Al Pacino ügyvédeként Penn nemcsak külsejével hökkentette meg a világot, hanem parádés bizonyítékát adta annak, hogy az, amit addig is sejteni lehetett róla, abszolút igaz: ott a helye a legnagyobb, legtehetségesebb amerikai színészek között. Már csak miatta is érdemes sokszor megnézni a filmet.

Ments meg, Uram! (1995)
Újabb bizonyíték arra, hogy Penn nem csak öntörvényűségével egye­dül­ál­ló. Tim Robbins okos, érzékeny, katartikus drámájának halálra ítélt gyilkosa újabb fizimiskaváltoztatással járt – és megint egy el­ké­pesz­tő alakítással. Ilyen az, amikor Sean Penn mindent belead egy szerepbe, de közben pontosan tudja, meddig szabad elmennie. Az első Oscar-jelölésig.

A világ második legjobb gitárosa (1999)
A második Oscar-jelölés. Woody Allen nosztalgikus és vicces zenés semmiségében – mint ahogy ez Allen jó néhány olyan filmjéről elmondható, amely ebben az időszakban készült – igazából a színészek viszik a prímet. Na meg az alapötlet, amely úgy mutat be egy fiktív életutat, hogy számos sikerkergető zenész magára ismerhet közben. És persze a zene is nagyon menő!
hirdetés

Nevem: Sam (2001)
Íme, a film, amiben Sean Penn fullba nyomta a kretént. Nem mi mondjuk, Robert Downey Jr. mondta a Trópusi viharban. Bár halkan hozzá kell tennünk: ez a könnyes melodráma valóban félrement. Lehetett volna belőle kamaradrámás Forrest Gump mondjuk. Meglehet, annak is szánták. De csak egy nagyravágyó giccs lett belőle.

Titokzatos folyó (2003)
Na, de ezzel a filmmel minden meg lett bocsátva! Clint Eastwood szemérmetlenül hatásvadász, ám ellenállhatatlanul hatásos lélektani krimije már-már klasszikusnak számít – annyi mindenesetre bizonyos, hogy ebben a Dennis Lehane regényéből készült, megrendítő filmben egymásnak végszavaznak a legkirályabb színészek. A legnagyobb király persze a történet gengszterfőnökét formázó Penn, aki Tim Robbinsszal egyetemben tökéletesen megérdemelten kapta meg végre az aranyszobrot.

21 gramm (2003)
Sean Penn nem beszélt félre, amikor a fent említett zöldkártyás poén kapcsán azt állította, hogy nagyon jóban vannak Inárrituval. Elvégre már ebben a filmben is igen mélyre mentek. Ő adta a megrázó kirakós egyik fontos sorsdarabkáját – az erős végeredményben jelentős része volt.

A Richard Nixon-merénylet (2004)
Niels Mueller filmje viszont szinte kizárólag Penn teljesítménye miatta érdekes. Nyugtalanító és izgalmas a kiábrándult kisember szerepében, aki számos magánéleti és szakmai kudarc után úgy dönt, leszámol az amerikai elnökkel. Unalmas is lehetne, ha ezt a tragikus alakot nem Penn játszaná.

Milk (2008)
A harmadik Oscar. Penn a pankrátor Mickey Rourke elől halászta el a díjat – bár természetesen el kell ismernünk, hogy rettentően jó volt a legendás melegjogi aktivista, Harvey Milk címszerepében. A gálán produkált köszönőbeszéde viszont a show történetének egyik legfeleslegesebb ripacskodása volt – alakítása ugyanis magáért beszélt, nem kellett volna még tovább ragozni. (Penn ugye eléggé aktív politikailag, s bizony e téren is hajlamos túlpörgetni magát. Egy kicsit ezért is szeretjük.)

Az élet fája (2001)
Terrence Malick lét- és családelméleti költeményével zárnánk a sort (a Gengszterosztagot nem emlegetnénk, ha nem muszáj). Az élet fája is csak azért kerül elő, mert Penn ugyan mellékszerepben tűnik fel benne, de olyan hősiesen sétálgat, vagyis csinálja a nagy semmit (állítólag a forgatáson éppúgy fogalma se volt, miről szól a film, mint később a nézők többségének), hogy mindenképpen érdemes az említésre. Penn ugyanis a magas művészetnek is nagy barátja – ha eddig ez nem lett volna világos.

Sean Penn, a filmrendező
Mind ez idáig néhány klipet, egy szkeccsfilm ráeső részét és öt egész estés mozit dirigált a mester (ha beleszámítjuk a bemutatásra váró The Last Face címűt is). A mester titulust egyébként kicsit se gú­nyo­ló­dás­ból ragasztottuk most rá, hisz egészen korrekt dolgozatokat rendezett. Nagy haverját, Jack Nicholsont kétszer is megnyerte főszereplőnek: az 1995-ös Menekülés az éjszakába még a so-so kategóriába sorolható csak, ám a hat évvel későbbi, rendhagyó Dürrenmatt-adaptáció, Az ígéret megszállottja már nem csak penni mértékegységben mérve jó film. Eddigi legambiciózusabb munkája a 2007-ben bemutatott Út a vadonba, amely ugyan gyönyörűen utaztatta vissza a természetbe renegát főhősét, ám üzenete kicsit hamisan csengett. Penn erőteljesen áll hozzá a rendezéshez is – csak néha kicsit túlságosan magával ragadja saját elhivatottsága.



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor