RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. február 19., hétfő
Zsuzsanna

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat

A játékos – Páros kritika a 1974-es és a 2014-es verzióról
2015-08. szám / Dercsényi Dávid

Megjelent DVD-n Karel Reisz méltatlanul elfeledett gyöngyszemének, A játékosnak a remake-je.

A játékos (1974)
A cseh születésű, de 1938-ban Nagy-Britanniába emigrált Karel Reisz filmjében a játékos James Caant már A Keresztapával a háta mögött láthatjuk. Most is ugyanolyan kirobbanó, jóképű, energikus, és mégis van benne valami melankólia. Éjjel játszik, kártyázik, nappal irodalomórákat ad, délután orvos anyjától kunyerál, hogy megadhassa adósságait. Nem a James Bond-féle casinók világában járunk, a gyapjas hajak, nagy, súlyos, emberszagú zakók, kétes alakok cellux-alufóliacsillagos területe ez. A diákoknak a vágyról, a lehetőség bizonyosságáról, a kudarctól való félelemről beszélő Caan jó metafora: szexi dög, aki meg akarja ragadni a világot, aki úgy gondolja, nem veszíthet, mert ő tette meg a fogadást, és ezt a szerencse nevű üzletszerű kéjelgőnek is illik figyelembe vennie. Mégsem az örömről szól a szerencsejáték-függő élete, hisz a normalitás a győzelem, ellenben a vesztés kín.
Reisz kisrealista eszközökkel követi Caant az egyre súlyosabb ma­gány­ba meg az egyre növekvő adósságokba. Van valami hát­bor­zon­ga­tó abban, ahogy a haverokkal töltött mindennapok átmennek kemény pénzbehajtásba, bár Scorsese New Yorkja ennél brutálisabb és színesebb. A kicsinység és az önbecsülést rétegről rétegre lekapirgáló öncsalás, az esendőség mindenesetre ott marad a torokban a film után is – ilyen az, ha egy rendezőt érdekelnek a karakterei, és nem a filmzene vagy a kellékek kötik le.
Kritika (4)
hirdetés

A játékos (2014)
A Reisz-film remake-je csak nyomokban emlékeztet elődjére. Például Rupert Wyatt rendezőt jobban érdekli a filmzenei összeállítás meg a videoklip-forgatás, mint a film lehetséges témája. Jim, az irodalomtanár (no meg író) Mark Wahlberg alakításában valahol Dr. House és Don Draper lenne, ha lenne mély­sé­ge akár egy centi is. De a lét intenzitása után ezúttal már Camus vendégszövegeivel kutató Jim már tényleg csak lenőtt hajának lo­bo­gá­sa és napszemüvegének csillogása miatt szerepelhet a vásznon. 2014-ben szólhatna A játékos épp erről a műmájerségről és ön­csa­lás­ról, de akkor erre reflektálni kéne a film nyelvével is, ugyanakkor a film épp egy ilyen világot tud csak megidézni. A szerencsejáték extrém sport, afrodiziákum és ugyanúgy a meg nem értett zsenik ön­ki­fe­je­zé­sé­nek eszköze, mint azok a kacifántos fecsegések, amelyek gon­do­la­tok­nak álcázva szerepelnek a filmben.
De a film megértés helyett imponálni akar, Bruce Willis-es, vagány be­szó­lá­sok­kal keretezett, narcisztikus portrét fest teljesen öntudatlanul. A szószátyárkodás másra is átterjed, rossz nézni, ahogy az elején még ígéretes John Goodman beripacsul, és levág egy 40+ fuckot tartalmazó monológot. Végül az eleinte lélektani drámának induló film trükkös krimivé válik, a legnagyobb médiaközépszer fáklyás menetévé, férfiatlan bohóckodássá a lét lehető legteljesebb megélésének blablájával, mint egy Otto-prospektus.
Kritika (2)


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor