RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. augusztus 17., péntek
Jácint

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Kritika (3)
Kék bársony
2016-06. szám / Dercsényi Dávid

30 év után újra a mozikban az egyik leghíresebb David Lynch-film. A híre nagy, de talán nem a leghálásabb darabja a mesternek, úgyis mondhatjuk, nem állta ki az idő próbáját. Kockáztassuk meg, a TwinPeaks vagy a Mulholland Drive rajongói unni fogják a Kék bársonyt,

ha eddig történetesen nem látták volna (vagy 30 éve látták). Pedig nem lenne igazságos rossz filmnek nevezni a Kék bársonyt, csak a filmnyelvét beszélik ma már kevesen. És nem azok a tipikus lynchi elemek élnek-virulnak benne, amelyeket megszoktunk.
Lynchre nagyon jellemzőek a képek, a hangulat, az Inland Empire ennek a két elemnek a végső tobzódása volt például, na, hát ebben a filmben valamennyire háttérbe szorulnak, nem teljes lángon égnek. Pedig erőteljes a kezdés, igazi lynchi vágóképek után érkezik egy baleset az amerikai kertvárosi idillben, amely amúgy megpróbál a rossz dolgokról tudomást nem venni. A kamera ráközelít a fűre, a gyep alatt bogarak, nyüvek hemzsegnek. Mi is foglalná jobban össze Lynch világát és világlátását, ha nem ez?
Jeffrey a balesetben megsérült apját megy meglátogatni, amikor egy elhagyatott tanyaszerűség mellett a fűben egy penészedő emberi fület talál. A leletet beviszi a rendőrségre, és ezzel kezdetét veszi a nagy bűnügyi történet, amelyben egy kék bársonyról daloló díva szexuális per­ver­zió­kat elégít ki, Jeffrey pedig a legsötétebb ösztönök és szenvedélyek alvilágában köt ki.
A film két óra, és nem érezni olyan erős atmoszférát, ami ezt a hosszt egyrészt indokolná, másrészt fenn­tart­ha­tó­vá tenné. Jeffrey kalandjai, amelyekben a bűn és az erotikus töltet mellett a művelt, pszichologizáló közönség a kukkolással tettestárssá emelt nézők aljas rendezői húzását éppúgy felismeri, mint ahogya feketeöves freudiánusok az apafigurával való leszámolást, kicsit bő lére lettek eresztve. A végletekig perverz és elvetemült karaktert alakító Dennis Hopper játéka a maga idejében elementáris volt, ma már kissé parodisztikus. De ez nem állt távol Lynchtől sem, hisz azért a paródiajelleg a Twin Peakstől a Veszett a világig végigfut. Legyen szó sörmárkákról vagy olyan jelenetekről, amikor a perverz szexuális gyakorlatok után Jeffrey otthon anyját és nagynénjét arról győzködi, hogy ezt ők úgysem érthetik – azaz a teljesen össze nem illő szférák találkozása bizony vicces. De a mindenkit magával ragadó, elbűvölő erejű énekesnő, Isabella Rossellini de facto éneklése is olyannyira vérszegény és civil, hogy óhatatlanul kiül minden néző arcára a lynchi félmosoly (pedig hát tudjuk jól, milyen érzéke van a rendezőnek a zenéhez).
És tegyük hozzá azt is, képileg sem tipikus (kevésbé udvariasan szólva: elég halovány) a film, nincs úgy megkomponálva, kitalálva és tálalva, mint akár az első, 1977-es Lynch-film, a Radírfej, akár a Lost Highway. Vannak persze védjegyszerű beállítások, láthatunk kanapén ülő, tévévillódzással megvilágított szerencsétleneket, halljuk a bennünk élő szörnyek moraját, láthatunk részletgazdagon szétlőtt agyat, de érezzük elég erőteljesen 1986-ot is. Az időhöz kötöttség az igazán nagy filmekre nem szokott jellemző lenni.

Kék bársony (16)
hirdetés

(BlueVelvet)
Amerikai, feliratos film
Rendező:David Lynch
Főszereplők: KyleMacLachlan,IsabellaRossellini, Laura Dern, Dennis Hopper, DeanStockwell
120 perc
Forgalmazó: Pannonia Entertainment
Már a mozikban

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor