RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. május 22., kedd
Júlia, Rita

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Kritika (5)
Ponyvaregény – újra a mozikban!
2016-08. szám / Dercsényi Dávid

A múlt évezred végének, utolsó negyedének talán legfontosabb filmjét nézhetjük meg újra moziban. Az 1994-es film nemcsak kijelölte Quentin Tarantino helyét a film állócsillagai között, nemcsak össze nem téveszthető elegyét adta nosztalgiának, iróniának, idézésnek és hommage-
nak, hanem egy olyan referenciává vált, ami viszonyítási pont, kályha, al­fa és omega volt művészfilmen innen és túl. Klasszikus, amelyet soha, egy Tarantino-film sem tudott túlszárnyalni.
Az 1995-ös Arany Pálma-díjas film óriási vitákat kavart a ká­rom­ko­dá­sok­tól az erőszak mértékén át a B-filmek és John Travolta diadalmas visszatéréséig bezárólag. A Ponyvaregénytől lett értelmes és mindenki által ismert fogalom az, hogy Tarantino-film, amely ugyanúgy megih­let­te a pesti művészfilmeseket, mint a nápolyi Camorra gyilkosait, akik állítólag mindig Tarantino-filmeket néztek, mielőtt ölni indultak volna. A legendás filmzene együttesek, formációk pályafutásába lehelt új életet, táncstílusok születtek. És persze miért épp a legjelentősebb Ta­ran­tino-film szövegei ne váltak volna szállóigévé, hogy csak a lö bigmacet említsük. És akkor még Samuel L. Jacksonról egy szót sem szóltunk, akit orbitális pályára lőtt ki ez a film.
Sőt, a posztmodernről sem, amely közelebbről nehezen meghatározott fogalmat a film annyira szim­bo­li­zált, és amely a 90-es évek elején olyannyira divatban volt. A film olyan kasszasiker lett, hogy volt, aki az indie-filmek Star Warsaként emlegette, amely megdöntötte azt a közkeletű amerikai nézetet, hogy egy művészfilm nem lehet kasszasiker: a nyolcmillió dolláros önköltségre 210 milliónál is nagyobb bevételt hozott. Beállításai, Vincent és Jules pózolása a fegyverrel a popkultúra ikonjaivá váltak. Meg ahogy Bruce Willis odaveti a nőjének: Zed meghalt, bébi, Zed meghalt.
De mi magyarázza ezeket a sikereket, ezt a jelentőséget? Két csavar az Los Angeles-i alvilág gé­pe­ze­té­ben, két végrehajtó, Vincent és Jules elindul, hogy ezzel kezdetét vegye egy körforgás, történetek egymás után sorjázva, amelyekben az élet olyan törékeny és jelentéktelen lesz, ugyanakkor mégis egyre fontosabb és értékesebb. Két gyilkos, akik könnyen ölnek, de a saját haláluk Damoklesz kardja is folyton ott lebeg felettük. Persze mindezt nem ilyen bergmani stílben előadva, hanem piszlicsáré párbeszédekben, jó sok bazmegeléssel megfűszerezve. Pontosabban a Tarantino-féle bazmegelős filozofálgatásban.
Tulajdonképp Tarantino ebben a filmjében tudott a legjobban elszakadni a műfajoktól abban az értelemben, hogy nem az a lényeg, egy fekete humorú akcióvígjátékot látunk, hanem mindenki mindig azt, ami fog­lal­koz­tat­ja. Igazából főszereplők sincsenek, ahogy valaki egykor megfogalmazta, mindig más örvénylik előre.
A leginkább klasszikus, időtálló filmek éppilyenek: teljességgel sosem felfejthetők és körüljárhatók, mindig mondanak valamit, és mindig jólesik megnézni őket. Akár nagyvásznon.
hirdetés

Ponyvaregény – Pulp Fiction (18)
Amerikai, szinkronizált film
Rendező: Quentin Tarantino
Főszereplők: John Travolta, Samuel L. Jackson, Uma Thurman, Bruce Willis, Quentin Tarantino, Tim Roth, Amanda Plummer, Maria de Medeiros, Ving Rhames, Eric Stoltz, Rosanna Arquette, Christopher Walken, Harvey Keitel
150 perc
Már a mozikban

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor