RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. május 25., péntek
Orbán

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Összeállítás
Rendezte: Mel Gibson
2016-12. szám / Kovács Gellért

Egy évtizede nem dirigált filmet, s bár a morális megítélését tekintve szebb napokat is látott világsztár arcszőrzetileg mostanában inkább úgy néz ki, mint aki egy barlangban szeretné leélni
hátralévő életét, igazából esze ágában sincs visszavonulni. A külföldi kritika ünnepli legújabb rendezését, s bár A fegyvertelen katonával (hazai bemutató: december 29.) mi azért jóval szigorúbbak vagyunk, örömmel áttekintjük Gibson rendezői karrierjét.

Az arc nélküli ember (1993)
Isabelle Holland 1972-ben megjelent regényének zsebkendőgyilkos feldolgozása tipikusan az a hollywoodi melodráma, amelyben minden megvan ahhoz, hogy végig lehessen nézni, de itt Gibson inkább csak be­me­le­gí­tett a későbbiekre. Csupa-csupa tanulság, csupa-csupa emberség, csupa-csupa érzelem a történet, s Mel, a rendező kifejezetten nagy empátiával fordul Mel, a színész felé, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egy csúnya testi és lelki hegekkel élő egykori tanárember bőrébe bújva összebarátkozzon a másik főhőssel, egy szeretetre méltó kisfiúval. Chuck szerepében a valóban tehetségesnek tűnő Nick Stahlt lát­hat­juk, aki pont 10 évvel később John Connorként küzdött a jövővel a Terminátor 3. - A gépek lázadásában.



A rettenthetetlen (1995)
Gibson másodszor is ragaszkodott a címszerephez, de határozottan emelte a tétet mindkét minőségében. Skót szoknyába ugrott, loboncot „növesztett”, megölelte, megcsókolta Sophie Marceau-t, vagyis megnyerő magabiztossággal levezényelte a filmtörténet egyik legkiválóbb történelmi kalandfilmjét. William Wallace úgy állt bosszút, úgy fröccsentette a kamerára a vért, s úgy ordította a szívszaggató fináléban, hogy „Sza­bad­sááááág!”, hogy azt a hálás fizető nézők és a Filmakadémia sem hagyhatta viszonzatlanul: az erőszak ábrázolá­sában radikális, érzelmileg kissé túlfűtött, de nagyon míves és élvezetes A rettenthetetlent tíz Oscar-díjra jelölték, amelyből a legfontosabb ötöt neki is adták. Mel Gibson aranyszobros hollywoodi ren­de­ző­ként is elfoglalta a helyét a legnagyobbak között.

A passió (2004)
Bár három jelölésig vitte az Oscaron, Gibson rendhagyó, enyhén szólva is vitatott Jézus-filmje inkább botránymoziként vonult be a köztudatba. Krisztus utolsó 12 órájából a privátilag is egyre elszabadultabb mester biblikus, holt nyelven is beszélő horrort forgatott, melynek eszelős brutalitásáról sokat elárul, hogy legkeményebb jeleneteiben alig lehet felismerni a Megváltót alakító Jim Caviezelt. Gibson nagy anyagi kockázatot vállalt, de jó érzékkel szólított moziba olyan tömegeket, amelyekkel előtte már jó régen nem foglalkoztak a nagy stúdiók. Ugyan vádolták a filmet alig leplezett antiszemitizmussal is – nem minden ok nélkül, tegyük hozzá gyorsan –, de leginkább azért osztotta meg a közönséget, mert a húscafatok alatt nem mindenki találta meg a filmet. Folytatása következik, hiszen Gibson már javában dolgozik a „második részen”.
hirdetés


Apocalypto (2006)
Ha még nem írtuk volna le, most szívesen megtesszük: Gibson tényleg tud mozgóképet készíteni. Ennek talán legbravúrosabb bizonyítéka ez a sodró lendületű, extravagáns indiánfilm, melyben egy Jaguár Mancs nevezetű maja férfi (Rudy Youngblood) igyekszik életben tartani a családját. Gibson most is saját pénzből dolgozott, s most se vacakolt az angollal mint nyelvvel: amikor ismeretlen arcokból verbuvált gárdája épp nem az őserdőben lohol, jukaték-maja nyelven beszél. Az Apocalypto lehetett volna egy letűnt civilizáció briliáns, nyers, valahol mégis költői hangnemű visszasírása – ha nincs ott a film befejezése, mellyel a direktor egyenesen és jól artikuláltan azt üzeni a nézőjének, hogy ezek az őslakosok egyébként is kinyírták volna egymást, úgyhogy mennyire klassz már, hogy partra szálltak a konkvisztádorok, és elhozták szá­muk­ra az igazi szellemi világosságot.

A fegyvertelen katona (2016)
1945-ben Desmond Thomas Doss az amerikai hadsereg szanitéceként 75 bajtársa életét mentette meg az okinavai ütközetekben – hő­sies­sé­géért becsületrendet kapott. Története azért (is) szenzációs, mert a fiatalember hitbéli meggyőződéséből fakadóan nem volt hajlandó fegyvert fogni a kezébe, amivel eléggé megdolgoztatta az őt segítő égi erőket. Gibsonnak nagyon megtetszett Doss elképesztő története, s igencsak különös háborús filmet forgatott belőle. Az idei Velencei Filmfesztiválon versenyen kívül mutatták be A fegyvertelen katonát, s alig fejeződött be a sajtóvetítése, a kritikusok zöme máris ünnepelni kezdte a nagy visszatérést, mondván, a rendező semmit sem vesztett tehetségéből, s úgy gyomrozza meg a közönségét, hogy közben a lelkeket is megemeli az égig. Azzal mi is egyetértünk, hogy Gibson határozottsága és szakmai tudása alig kopott 10 év alatt, viszont remekműnek távolról se mernénk kikiáltani legújabb filmjét. Az egyszerre gyermeteg és kegyetlenül brutális mozi azoknak fog leginkább tetszeni, akik szerint háborúzni bizonyos szempontból elfogadható dolog – már ha az a bizonyos szempont a vallásos, hős amerikai katonáé, akinél nagyszerűbb, bátrabb, önfeláldozóbb teremtményt elképzelni is szinte lehetetlen. És milyen jó, hogy persze Gibson azért elképzelte, és meg is mutatta, hogyan képzeli!







vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor