RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2018. szeptember 23., vasárnap
Tekla, Líviusz

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat

Timothy Spall – Egy magában folyton kételkedő zseni
2017-12. szám / Dercsényi Dávid

A briteket sok mindenért szokás irigyelni a teakultúrájuktól kezdve a focijukig, és a színészeik is gyakran képezik a besárgulás tárgyát. Az istenadta tehetségükért és átváltozó-művészetükért
istenített brit nagyágyúk közé sorolható Timothy Spall is, akit legközelebb Sally Potter fekete-fehér fekete komédiájában, a január 4-én mozikba kerülő A vendégekben láthatunk.

Postai alkalmazott apa és fodrász anya gyermekeként jutott el odáig, hogy 2000-ben a Brit Birodalom rendjének tisztjévé avatták, és a 2012-es londoni olimpia megnyitóján – minden idők egyik legjobb olimpiai megnyitó eseményen – százmilliók előtt játszhatta el Winston Churchillt. Nem ez volt az első alkalom, hiszen A király beszédében már egyszer megtette.
Végigjárta a kötelező lépcsőfokokat, a színházi szerepek után jöttek a kisebb, brit független filmes produkciók, amelyek csak a költ­ség­ve­té­sü­ket, de nem a minőségüket tekintve voltak kisebbek. Mike Leigh egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze lett, hét filmjében játszott – a Titkok és hazugságokban nyújtott alakításáért 1996-ban BAFTA-jelölést kapott a legjobb főszereplő kategóriában, a Mr. Turnerért pedig 2014-ben Cannes-ban elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Ezért a szerepért még festeni is megtanult (mégiscsak a nagy brit festőt formálta meg), ugyanakkor csalódottan vette tudomásul, hogy több díjat, jelölést és elismerést nem kapott a filmért.
A kezdeti sikerek után hamar megtalálták a szuperprodukciók is: a Vanília égbolt, a Harry Potter (Peter Pettigrew-t alakította). Karakterszínész, mondanánk, aki persze főszerepekben is kitűnő, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Spall szerint kétféle karakterszínész létezik, az egyik sokféle karaktert tud, a másik mindig ugyanazt csinálja, mivel elég ronda. És bár Spallt sem Adoniszról mintázták, ő a „bárkit el tud játszani” kategória versenyzője. Legutoljára épp a ravasz és médiaérzékeny holokauszttagadó David Irvingként láthattuk a Tagadásban: az itt játszott karaktere ég és föld a Titkok és hazugságokban alakított Maurice-éhoz képest, aki körül épp összedől a brit középosztály által szorgalmasan építgetett látszatélet.
hirdetés

Fia, Rafe szintén színész, A szoba kilátással tévéfilmváltozatában együtt játszottak. Idősebb Spall 1996-ban felhagyott a színházi színészettel, mert leukémiát diagnosztizáltak nála, később, gyógyulása után visszatért. A 2015-ös Enfield szelleme című produkcióig igazi gargantuai figura volt, ekkor le kellett fogynia, és azóta jó 20 kilóval könnyebben éli életét.
Azok közé a színészek közé tartozik, akiket megment, hogy szerepeket kell játszaniuk – ahogy Judi Dench mondta egyszer, nem túlságosan élvezi saját társaságát. Spallnál az öregedés sem a megszokott hatással járt: minél több dolgot ismert meg, minél több dolgot látott, annál bizonytalanabb lett. Aztán elhatározta, hogy nem fogja feszélyezni, hogy nem biztos a dolgában – immár kész megünnepelni, hogy „nem tudom”. Persze ez az elbizonytalanodás akár termőre is fordulhat: a Tagadás forgatása idején épp azon morfondírozott, képtelen a színészetre, nem akarja ismételni magát, marta az elégedetlenség. Aztán letette az asztalra Irving-alakítását.




vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor