Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Meghalni érte
2014-03. szám / Fáy Miklós

Az a furcsa, hogy néha egészen másodlagos filmek is tudnak jól kérdezni. Soha nem szerettem a Moby Dicket, pedig Gregory Peck játssza benne Ahab kapitányt, de arra a felvetésre ma sem tudok megnyugtató választ adni, hogy miképp is kellene élnünk. Racionálisan, tisztán, ésszel, kímélve magunkat és másokat, mint Starbuck, vagy szenvedéllyel hajszolni az elérhetetlent, beledögölve és másokat is beledöglesztve, mint a szerencsétlen Ahab kapitány.
Megy most egy hasonlóan jelentéktelen film fontos dolgokról, a Műkincsvadászok. Lehet, hogy nincs is más baj vele, mint hogy George Clooney rendezte, mindenesetre egészen érthetetlen, hogy egy voltaképpen nagyon is izgalmas, többszörös versenyfutásos történetből hogyan sikerül minden izgalmat kiűzni, és nem marad más, mint egyenruhák és bajuszok fölvonulása. Közben kicsit finomítanak az ese­mé­nyeken, és nem mondják, hogy mennyi műkincset kellett aztán Amerikából visszaszolgáltatni Európának. Igaz, ők legalább visszaadták, ellentétben a keletről érkezett rekvirálókkal. Az is igaz, hogy a filmnek van egy nagyon jól érezhető hátsó szándéka is: még mindig reménykednek a lappangó képek előkerülésében. Igaz, megmutatják, ahogy a barbár nácik lángszóróval esnek neki egy Raffaellónak, de aztán újra megmutatják a film végén a képet, hátha valakinek eszébe jut, hogy jé, ez mennyire hasonlít arra a vászonra a nagypapa padlásán.
Nem ez a fontos kérdés, hanem amit a filmben is föltesznek: érdemes meghalni a művészetért? Egyébként válaszolnak is rá, és azt, hogy igen, csakhogy ilyen válaszra a dolog természeténél fogva csak az képes, aki nem halt meg a művészetért. Kérdezzük meg inkább magunkat, akik békésen üldögélünk az otthonunkban, esőben lehetőleg az utcára sem megyünk ki, nehogy megfázzunk, és általában is kerülünk minden lehetséges testi konfliktust: meghalnánk a művészetért? Vagy azt mondjuk, hogy legfőbb érték az ember, szó sem lehet arról, hogy magunkat föláldozzuk valami hülye szoborért. Nem cseréljük a húst és vért márványra, még akkor sem, ha a márvány sokkal tartósabb, a filmben az ötszáz éves brugge-i Madonna a vágy tárgya.
Persze, én is tudom, hogy igazából nem a márványért küzdünk, hanem más húsokért és vérekért, nemcsak rólunk van szó, hanem az utódokról is, hogy újabb ötszáz éven át nézhessék a szobrot. Őket viszont ugyanúgy nem kérdezhetjük meg, hogy vajon igényt tartanak-e az áldozatra, ahogy az áldozatoktól sem kérdezhetjük, hogy megérte-e. Megéri-e Michelangelo egy ember életét vagy sem?
hirdetés

Mint minden nehéz kérdésnél, most sem kívánunk mást, csak hogy a gyakorlatban soha ne kelljen válaszolni rá.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor