Interjú
Könnyű ellenséget kijelölni
2012-10. szám / Bóta Gábor
Vidovszky Györgyöt régóta foglalkoztatja, hogyan sikerül egy közösséget militáns csoporttá tenni. Ezt vizsgálja a Bárkában november 10-én bemutatásra kerülő A harmadik hullám című produkcióban is, mert a témát elkeserítően aktuálisnak érzi.
Éppen egy próba közben beszélgetünk, de nem a Bárkában, ahol hamarosan bemutatód lesz. Egyszerre próbálsz két produkciót?
V. Gy.: Amit most próbálok, már nyáron bemutattuk, egy öt évig tartó nemzetközi együttműködés keretében készült, ahogy például a Cyber Cyrano is, amit a Kolibri Pincében rendeztem. Most, az együttműködés utolsó évében négy ország csinált egy észt-finn-angol-magyar koprodukciót. Ezt rendeztem a nyáron Pilzenben. Ott játszottuk el először. Éppen Budapesten van a produkció két napig, novemberben megyünk vele Londonba, februárban pedig Észtországba és Finnországba. Az a címe, hogy Fekete kő. Több kis történetből raktuk össze.
Ez is arról szól, amit már tőled megszokhattunk, hogy mily aljas és sárkányfogvetemény az ember?
V. Gy.: Nem, ez inkább fiatalokról, a nemi identitásról szól, arról, hogyan változik a másik nemhez vagy a saját nemünkhöz való viszonyunk tizenéves korunkban. Hogy komolyodik és akár hogyan válik vállalhatóvá a másság, hogy jöhetnek rá azok a fiúk, akik addig csak kis hülyéknek tekintették a lányokat, hogy mást is jelenthetnek számukra. És arról is, hogy két fiú szeretheti egymást anélkül, hogy feltétlenül a buzi, nem buzi kategóriában gondolkodnánk. De sokkal költőibben beszél erről az előadás, mint ahogy ezt most elmondtam.
A Bárkában pedig A harmadik hullám című produkciót rendezed.
V. Gy.: Ez megtörtént eset alapján íródott történet. Eredetileg 1967-ben, Kaliforniában egy történelemtanár csinált egy kísérletet a diákjaival, mert nem tudta igazán hitelesen megválaszolni a kérdést: a náci Németországban hogyan volt lehetséges, hogy az emberek a szörnyű események után azt állították, nem tudtak ezekről a borzalmakról. Vagyis hogyan történik az agymosás, az, hogy egy egész nemzet, de legalábbis tömegek elfogadnak bizonyos dolgokat. Ez a tanár autokrata játékot kezdett a diákjaival, és őt is meglepő módon kevesebb mint egy hét leforgása alatt az osztályt szinte militáns közösséggé tudta átalakítani. Már uniformisban – igaz, hogy csak kék ingben – jártak. Besúgó hálózat alakult ki az osztályon belül, meneteltek, és a kéthetes kísérlet végére kétszázan lettek, mert más osztályokból is csatlakoztak hozzájuk. Végül a tanár bejelentette, hogy ezekben a dolgokban nem lehet hinni, ez csak kísérlet volt. Addigra már nagyon sokan ezekben egy az egyben hittek. A témából A hullám címmel német film is készült. Tasnádi István készítette a szöveget a kísérletből íródott amerikai regény, a film és a saját ötleteink alapján. Az izgat bennünket, hogyan lehet egy közösséget militáns csoporttá tenni. | hirdetés
 |
|
Ez téged nagyon régóta izgat, hiszen már A legyek ura is, amely az első olyan produkciód volt, amire igazán fölfigyelt a szakma, erről szólt, ahogy az Istentelen ifjúság is. Miért térsz ehhez a kérdéskörhöz monomániásan vissza?
V. Gy.: Most azért választottuk ezt a témát, mert ez van ma Magyarországon. Különböző csoportosulások masíroznak végig az Andrássy úton, betiltott szervezetek, annak ellenére, hogy nem lenne szabad. Látjuk, hogy a radikálisan szélsőséges eszméknek milyen szavazótáboruk van. És még tragikusabb, hogy a 18–24 év közötti potenciális szavazók között is.
Mi lehet ennek az oka?
V. Gy.: Valószínűleg az, hogy a mostani helyzetben se politikailag, se társadalmilag megnyugtató, jó válaszokat nem tud adni senki. Ez is az oka a zsidózásnak, a cigányozásnak. Tisztázatlan helyzetek vannak, és ebben a zavarosban könnyen talál magának híveket, aki radikális, egyértelmű és autoriter válaszokat ad, egy csomó fiatal úgy érzi, hogy ezzel megkönnyítik számára a bonyolult rendszerben való tájékozódást. E pillanatban Magyarországon igen könnyű ellenséget kijelölni, azt mondani embereknek, „neked azért rossz, mert vannak mások, akik…”.
Hiszel abban, hogy színházzal valamit is meg lehet előzni? Bemutattad az East Balkánt, amelynek a vége konkrétan szól arról, amikor a tömeg a Nyugatinál agyontaposott három fiatal lányt. Hiszed, ha valaki megnézi ezt a produkciót, akkor majd nem száll be a droggal, piálással, közösüléssel vegyített hétvégi partikörforgásba?
V. Gy.: Ennyire radikálisan biztos, hogy nem fog másképp gondolkodni. Mivel minden előadás után drámafoglalkozást tartunk a közönséggel, azt mondhatom, hogy még nem volt olyan csoport, amelyik ne vett volna súlyosan részt a partiéletben. Nem volt olyan jól nevelt, jól öltözött kisdiák, aki ne tudott volna elmesélni valami igazán zaftos és kemény történetet. Vagyis ez a fajta partiélet abszolút jellemző erre a korosztályra, de talán annyit elérhetünk, hogy ennek nem biztos, hogy csak a titkolózás területén kell maradnia. Erről lehet beszélni. El lehet mondani azt is, ha történetesen ebben valakinek nincs kedve részt venni, mert rengetegen vannak, akik csak azért szállnak be, mert a többiek mennek, és így szinte lehetetlen kimaradni. Ha csupán annyit tudunk elérni, hogy nyíltabban lehet ezekről a dolgokról beszélni, akkor szerintem már jobb. Ha el tudjuk érni, hogy legalább egy bizonyos réteg legyen védettebb, rafináltabb, elővigyázatosabb, gondolja át kétszer, kinek mit hisz el, miért adja föl a szabadságát, akkor talán valami értelmeset csináltunk.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
