Interjú
Herczegnő
2012-10. szám / Kiss Péter
Mint a Messiásra, úgy várnak Jolikára az Édes Otthonnak nevezett, vidéki kastélyban székelő elfekvőben. No, nem az ide beadott, végelgyengülés felé járó, nyomorult öregek, hanem a hozzátartozóik. Akik bűntudattól vezérelve tőle várják a megoldást. És Jolika megoldja.
Kegyetlenül megoldja. Ő a mindenható Főnöknő. A Főnéni. Herczeg Adrienn is megoldja a feladatot. Kemény, mint a vídia, metsző, mint a sarki szél. Humora egy szál se. Félni kell tőle.
Pályakezdő éveidet, szám szerint hatot, Pécsett töltötted. Sikerült még elcsípned valamit a vidéki színházi létezés romantikájából?
H. A.: A vidéki színháznak a mai napig megvan a romantikája. Vidéken színésznek lenni is nagyon más, mint a fővárosban. Ám függetlenül attól, hogy a Vígszínház tagja vagyok, Pécsett élek. Ott a férjem, ott van a házunk, a kutyánk, és hamarosan gyerekünk is lesz!
Egyik életrajzodban Nagyoroszi, egy másikban Balassagyarmat szerepel születési helyként.
H. A.: A titok nyitja: egy balassagyarmati kórházban jöttem a világra, az volt a legközelebb szülőfalumhoz, Nagyoroszihoz. Igazi falusi palóc lány vagyok.
Milyen egy palóc lány?
H. A.: Makacs, kitartó, szívós. A szó jó és rossz értelmében egyaránt. Legalábbis ez a falusi lány, aki én vagyok. A Skorpió jegyében születtem. Ha nincs semmim, az igazságérzetem akkor is hatalmas.
Ha nincs az a „fránya” igazságérzet, még most is Pécsett lennél…
H. A.: Azt gondolom, hogy igen. Eljátszottam itt egy csomó olyan szerepet, amiért érdemes vidéken színésznek lenni. Akkor múltam harminc, amikor megkaptam a POSzT-on a legjobb női főszereplő díját. Nagy boldogság volt.
Hát akkor?
H. A.: Ha valami emberileg félrecsúszik, azzal nem tudok mit kezdeni. Még szeretnék nyolcvanévesen is színpadon állni. Ha a színházba vetett hitemet akarják elvenni, azt nem tudom elviselni. Inkább felállok.
Míg odaát a Vígben „Jóembert keresnek”, itt, a Pesti Színházban annyi rossz ember található e Príma környéken, hogy keresni se kell, van belőlük bőven.
Közülük is „kiragyog” Jolika, akit életre keltesz…
H. A.: Jolika tipikusan a korunk „terméke”. Akár tudomásul vesszük, akár nem, attól még rengeteg hozzá hasonló nő rohangál köztünk. Vezető állásban lévő, menedzser típusú harmincasok, akik nem tisztelnek senkit, semmit. Mindent elérnek, amit akarnak, mindegy nekik hogyan. Szingli. Egyedül él. Csak a munkája. Ez van neki. | hirdetés
 |
|
A színészek sok esetben ódzkodnak az ellenszenves figurák eljátszásától, mert attól tartanak, hogy a közönség azonosítja velük a szerepet, és megutálja őket.
H. A.: Én nagyon élvezem az efféle negatív szerepeket, mert izgalmasak, színesek. Anyukám kicsit nehezebben viseli, ha nem szeretnek a nézők. Ráadásul vagy ötvenhatszor elhangzik a nevem, mielőtt belépek, ami valószínűleg fokozza a néző kíváncsiságát, kiféle-miféle lehet ez a nő.
Van rá szűk félórád, hogy megmutasd, milyen egy hódító külsejű, emberbőrbe bújt szörnyeteg. Nincs időd „építkezni”.
H. A.: Valóban, Jolika nem olyan figura, aki valamiféle jellemfejlődésen megy keresztül. Inkább nagyon erős karaktervonásokkal rendelkezik, azt kell megmutatnom. Ráadásul tényleg egy létező „korlenyomat” maga az egész nő.
Ebben segédkezik a túlélésre hajtó, jellemgyenge (nomen est omen) Sunyi bácsi, akit egykori főiskolai osztályfőnököd alakít.
H. A.: Hegedűs D. Géza tanár úr egész eddigi pályámat folyamatosan végigkíséri. Azon a nyáron, amikor leszerződtem Pécsre, az Anconai szerelmesekben az apámat játszotta. Amikor ideszerződtem a Vígszínházba, összekerültünk a Punk Rockban, bár nincs közös jelenetünk. Aztán jött a Lovakat lelövik, ugye?, ahol szintén találkoztunk, s A zöld kilences című decemberi bemutatóban, amit Ascher Tamás rendez, megint együtt leszünk.
Milyen újdonságot hozott számodra a rendezővel, Marton Lászlóval való munka?
H. A.: Először találkoztam vele. Kellett egy idő, amíg egymásra hangolódunk, de én szerettem, ahogy lassan kezdtük megérteni egymás nyelvét. Jó volt érezni, hogy kezd elfogadni. Elfogadta, ha valamit nem értek, azt megmondom, arra rákérdezek. Még ha kicsit intenzívebben, vehemensebben is teszem.
Ha nem is mondtad volna, a domborodó pocakodra nézve nem nehéz rájönni, hogy anyai örömök elé nézel. Hogy tervezitek a jövőt?
H. A.: A Jóisten mindig figyelt rám. Negyedszerre vettek föl a főiskolára. Pont akkor, amikor annak eljött az ideje. Miután felmondtam hat év után Pécsett, két hónapig ültem otthon, majd játszottam a Katonában, utána próbáltam Zsótér Sándorral, aztán Horváth Csabával. Így telt el egy évad. Majd csöngött a telefon, Eszenyi Enikő hívott. Szerződtetett a Vígszínházba. Nagyon szerettünk volna gyereket a párommal. Most jött el az ideje. Harmincnégy éves vagyok. Hát mi valahogy így tervezzük.
Több évre búcsúzol a színpadtól?
H. A.: Az nem lehet. Nemcsak én nem szeretném, de ezt most anyagilag sem lehet megtenni. Márciusra várjuk a gyermeket, elvileg januárig játszom, és októbertől már vissza tudok venni pár szerepet. Ez a terv.
Másfél éve tartozol az újlipótvárosi társulathoz. Azt mondod, befogadtak. Miből gondolod?
H. A.: Abból, hogy jól érzem magam. Ha nem így lenne, nem érezném jól magam. És tudod, mit? Én is befogadtam őket.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
