PM Online | Színház

Fogvacogtató hideg, téli délután volt, több mint 25 évvel ezelőtt. Összefutottunk a körúton, és mint a világ legtermészetesebb dolgát kérdezte, nem megyek-e színházba este. Mondtam neki, hogy mára éppen mozit terveztünk. De ő tud egy érdekes színházat,

folytatta, és mintha itt lenne egy ugrásnyira a sarkon, megkérdezte, nem megyek-e vele Szolnokra. Közben persze kajánul bámult rám, van-e annyi vér a pucámban, hogy a kissé provokatív, ripsz-ropsz invitálásának eleget tegyek. Közel is hajolt hozzám, egészen vizslatóan nézett a képembe, olyan volt, mint a kaján, gunyoros kamasz, aki lesi csínytevésének eredményét. Ezek után benne kellett lenni a csínyben, beültünk a Trabantjára, és mentem vele Szolnokra. Az már csak menet közben derült ki, hogy semmi fűtés nincs a kocsiban, de hát valamelyest belehelte ő, mert szokásához híven be nem állt a szája, mesélte csípős történeteit, politikaiakat és magánéletieket egyaránt. Fanyar volt és, mint mindig, eléggé kívülálló, eszes értelmiségi, aki semmibe nem akarja igazán beleártani magát, de azért mindent jól megfigyel, és bármiről megvan a szarkasztikus véleménye. A Miss Blandish nem kap orchideát című, horrorba hajló krimi ment aznap este, véletlenül főszerepet játszott, amivel igazán nem állítható, hogy elhalmozták. Minden után túlzott gyanakodással szimatoló felügyelőt adott, aki enyhén tökkelütött is, de azért jár az agya. Némiképp emlékeztetett ez a figura A padlásban temérdekszer játszott, nyúlfarknyi detektívszerepére.
Számomra legemlékezetesebb fellépése a Spionjáték című estje volt, igencsak régen, az „átkosban.” Az ellenzékinek számító Dániel Ferenc rendezte az egyszemélyes produkciót, melyben Esterházy Péter metszően éles, gyilkos humorú szövegeit mondta, melyek akkoriban felértek egy nyílt lázadással. Vallai elemében volt. Élvezettel vetette oda a biztos bombaként robbanó mondatokat. A rendszer fanyar, gonoszkodó, abszurdba hajló kritikáját adta.