Interjú
Szenvednék, ha nem játszhatnék
2012-11. szám / Szepesi Krisztina
Margitai Ági hetvenöt évesen is éppolyan nyitott a világ újdonságaira, ahogyan egy frissen végzett diák. S bár már nem vállal olyan sok feladatot és színházba se jár olyan sokat, mint korábban, lételeme maradt a színpad. Legközelebb december 14-től látható új darabban a Karinthy Színház legújabb bemutatójában, a Janikában.
Hogyan tud minden tekintetben fitt maradni?
M. Á.: Azért már fáradékonyabb vagyok, mint régen, de a lényeg, hogy érdeklődöm, kíváncsi vagyok, nem vesztettem el a nyitottságomat az újra, még mindig képes vagyok tanulni, és persze sokat teszek a fizikumomért is. Szerencsére olyan közegben élek, ahol sokat tudok beszélgetni, vitatkozni, ami szintén karban tart. Mostanában persze már kevesebbet járok színházba, mint azelőtt, de ha érdekes új előadásról hallok, azt megnézem, és elolvasom az új magyar irodalmat is. Régen gyakran jártam a vidéki színházakat, mert voltak nagyon jó előadások, de sajnos az utóbbi pár évről ez már nem mondható el, részben azért, mert már nem is indulok el olyan sokszor.
Ha most kezdené a pályát szabadúszóként, már az sem lenne olyan könnyű, mint ötven éve…
M. Á.: Most inkább rá vannak kényszerítve a fiatalok a szabadúszásra, én azonban magam választottam ezt az utat. Állandó cserélődés van mindenhol és a fluktuációval nincs is baj, csak a kontraszelekciót nem szeretem.
Mondta, hogy manapság azért sem néz meg annyi előadást, mint régebben, mert unalmas századszor is újra megnézni ugyanazt a Csehov-darabot. Színészként is így szelektál?
M. Á.: Nem. Ha a rendező új megközelítésből dolgozik és jó a csapat, akkor az biztos, hogy nem lesz ugyanolyan, mint egy korábbi előadás. Például Csehovot és Shakespeare-t rengeteget játszottam és rengeteg előadásban láttam is, de ettől függetlenül a klasszikusokat kell is játszani, mert az új generációnak is látnia kell mindet. De én magam mégis inkább az új darabokat szeretem játszani és nézni az utóbbi időben. Egy szerepben számomra az a fontos, hogy lássam a lehetőséget. Nem biztos, hogy végül olyan lesz az előadás, ahogy gondoltam, de kell, hogy higgyek benne. Most például egy egészen nagyszerű komédiát próbálok, amitől nagyon boldog vagyok. A Janika nem váltja meg a világot, de eszméletlenül jól vannak megírva benne a karakterek és a szituációk. S bár nem rendít meg úgy, mint például a Katona József Színház A mi osztályunk című előadása vagy a nagy drámák, de mindenképpen szórakoztat. Ebben is megtalálom az örömöt, hiszen nem lehet mindig Dosztojevszkijt vagy Nádast olvasni. A szórakoztatás igen fontos, csak nagyon komolyan lehet csinálni és legalább annyit kell rajta dolgozni, mintha egy fajsúlyos drámát próbálnánk.
Színészként előjön a játékmesteri, dramaturg énje?
M. Á.: Ha jó a rendező, akkor hagyja dolgozni a színész ösztöneit. Természetesen gondolkodom a darabon, de mindig a próbán születnek meg az ötletek a közös munka közben. Ez a darab játékkedvet ad és helyet a bolondozásnak. Arra persze mindig vágyom, hogy a rendező nagyon tudja, mit akar, és az érdekes legyen. Most Honti Gyuri rendez, akivel sokat játszottam együtt Tatabányán is, így elég jól értjük egymást. Hiányzik a tatabányai színház, ahol mindig csináltunk valami nagyon érdekeset, és nem bántam, ha nem főszerepet játszottam, mint ahogyan a Janikában sem. Ilyen korú nőknek, mint én, amúgy is kevés lehetőségük van nagy szerepekre. | hirdetés
 |
|
Kevesebbet is vállal?
M. Á.: Amikor két éve még hat szerepet játszottam, elkezdtem érezni, hogy ez már túl sok. Inkább legyen kevesebb feladat, de azokra maximálisan tudjak koncentrálni. Szeretnék mindig a megfelelő állapotban belépni a színpadra.
Talál még új darabokat, lehetőségeket, mint korábban?
M. Á.: Már nem is keresek, hiszen nem is tartozom úgy egy közösséghez, mint korábban. Régen valóban volt ilyen, amikor például láttam a Harold és Maude-ot Párizsban, hazaérve pedig egyből mondtam Tolnay Klárinak, hogy ezt el kellene játszania, aztán el is játszotta.
Nem zavarja, hogy nem tartozik sehová?
M. Á.: Az elsők között voltam szabadúszó, miközben fiatalon nagyon fontos társulatban lenni. Idős korban pedig azért jó, mert akkor mindig jutnak kisebb-nagyobb feladatok. Egy kollektívában benne lenne mindenképpen jó dolog, de a függetlenség is jó. Tatabányán például nem volt tagság, de minden évben játszottam ott valamit. Az hiányzik, mert izgalmas volt, hiszen előfordult, hogy egy évadban két Brechtben voltam benne, s az egyikben négy szerepet játszottam, a másikban ötöt. Ezek a darabok nagyon keményen szóltak valamiről. De nem feltétlenül a társulat a lényeg, mert összeverődhet úgy is egy csapat, mint a Sírpiknikben, ahol nagyon összeforrottunk. Most például Voith Ágival és Bodrogi Gyulával próbálok együtt a Janikában, akikkel pályám során nagyon kevésszer találkoztunk, pedig Bodrogival több mint ötven éve együtt végeztünk a főiskolán, és előtte együtt is táncoltunk. Jók ezek a találkozások. Ez is a szabadúszó lét előnye, hogy sok emberrel, sok színházban és korábban sok filmben és tévéjátékban dolgozhattam. Fiatalon még a szerepekért mentem egy-egy színházba, ma már a színház szellemisége egészében fontos nekem. Szörnyű látni, hogy manapság sok embernek abba kell hagynia idő előtt azt a munkát, amit egész életében szeretett. Én nagyon szenvednék, ha nem játszhatnék. Kell, hogy legyen dolgom.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
