Interjú
Kétely és siker
2012-12. szám / Bóta Gábor
Bogdán Zsolt a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezető színésze. Az Interferenciák 2012 című nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon is több szerepben láthattuk. Itthon Érdemes művész címmel ismerték el a munkáját. A mozikban pedig Deák Krisztina Aglaja című filmjében látható.
Itt vagyunk egy olyan nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon, amilyen Magyarországon nincs. Kétszer egymás után játszottad a Hedda Gabler férfi főszerepét, most így utána elég fáradtnak tűnsz. Ami igazán érthető, hiszen szereped szerint kétszer kellett totálisan a padlóra kerülnöd.
B. Zs.: Igen. Tizenkilencedik éve, amióta itt vagyok Kolozsváron, játszottam hasonló szerepeket. Andrei Serban rendező jól kifeszítette a húrokat, sok energia szükséges az előadáshoz.
Tegnap éppen közösen láttunk egy kiváló német Woyzeck-előadást, ami kapcsán, amikor beszélgettünk, visszaábrándoztad a ti produkciótokat.
B. Zs.: Nekem is rendkívül tetszett ez az előadás, ilyenkor érzem azt, hogy úgy szeretnék színész lenni, olyan igazi jó, mint azok, akiket láttam.
Azért te meglehetősen jó színész vagy.
B. Zs.: De ez a gyermeki vágy, hogy úgy szeretnék színész lenni, még megmaradt bennem, borzasztó hálás vagyok, ha valami nagyon jót látok. Újra előjön belőlem az a motiváció, ami valaha erre a pályára küldött.
Igaz, hogy mindig gyötrődsz, a legjobb előadás esetében is azon kínlódsz, mit lehetne máshogyan csinálni, és a próbákon állandóan kétségeid vannak, hogy meg tudsz-e felelni a feladatnak?
B. Zs.: Hát igen, azt hiszem, ettől már nem tudok szabadulni. Nagyon igyekszem pozitívan gondolkodni, de amikor meggyőztek a többiek, hogy Zsolt, vagy te már olyan tapasztalt színész, hogy meg tudod ezt csinálni, amikor nem éreztem, hogy belepusztulok az újabb szerepbe, úgy buktam meg, hogy az orrommal szántottam a földet. Amikor azt érzem, hogy Istenem, Istenem, ebbe bele fogok halni, mi közöm nekem ehhez a szerephez egyáltalán, akkor talán jó lesz a szakma visszajelzése.
Ami azért rendszerint elég jó szokott lenni veled kapcsolatban. Magyarországon például márciusban átvehetted az Érdemes művész címet, pedig a határon túli magyar színészek a Jászai-díjnál tovább ritkán jutnak.
B. Zs.: Szégyellem is magam emiatt. Számtalan rendkívül jó színész van, aki nem lett Érdemes művész, ezért is álmatlan éjszakáim vannak. Persze van egészséges önbizalmam, tudom, hogy nekem ezt kell csinálnom. Egyfajta tehetséggel megáldott az Úr.
Istenhívő vagy?
B. Zs.: Istenhívő, de fogalmazzuk ezt inkább úgy, hogy pótórákra járok hozzá, mert rendkívül impulzív és türelmetlen vagyok, igen felfokozott állapotban sokszor pattan el bennem a rugó. A rossz természetemet nem tudtam még levetkőzni, ezért vagyok folyamatos beszélgetésben Istennel. Egyfolytában olyan helyzetek elé kerülök, amelyek kérdéseket vetnek fel bennem, ezeket nem mindig tudom helyesen megválaszolni. Folyamatosan lázadok Isten ellen, aki közli velem, merre van a jó út. | hirdetés
 |
|
De valószínűleg éppen a felfokozott idegrendszeredből élsz a színpadon. A Doktor Faustus címszerepért például abban az évben Romániában te lettél a legjobb férfiszínész. Tényleg szinte a zsigereidet tetted ki a deszkákra. Úgy rázkódtál a földön egy sajátos megerőszakolási jelenetben, hogy azt soha nem felejtem el.
B. Zs.: A hét főbűnnek volt egy koreográfiája, és végigszántották a testemet. De gyakran azt éreztem, az emberek nem akarnak belegondolni abba, hogy értelmes élet után halnak-e meg. Ezért gyakran udvariasnak találtam a tapsot.
De volt olyan egyértelmű nagy siker, mint a Ványa bácsi, melynek előadása közben a nézők csak belegondoltak hasonlókba.
B. Zs.: A Ványa bácsi emészthetőbb történet. A 95. előadásnál tartunk belőle. Amikor Pesten a Nemzetiben játszottuk, a magyar színjátszás krémje ült a nézőtéren. Miután vége lett az előadásnak, gyenge volt a máskor erős és hosszú taps. Gondoltam, atyaúristen, ennyire rosszak nem lehettünk. Egy héttel később elmentünk, szintén a Ványa bácsival, Bukarestbe vendégszerepelni. Ott felállva tapsoltak, visítottak, bravóztak. Utána a rendező, Serbán borízű hangon azt mondja: „Kedves gyermekek, én sok csapattal dolgoztam már, sok színésszel, de lehet, hogy ti voltatok az a csapat, amelyikkel a legjobban dolgoztam.” És ahogy ezt mondja, közben mindinkább vékonyodik el a hangja. Majd így folytatja: „El kell mondanom nektek, hogy én most jöttem rá, mit jelent kisebbséginek lenni. Mert mikor Pesten voltunk, láttam, hogy ti nem vagytok az övéik, Bukarestben pedig felállva tapsoltak, hogy ezek a magyarok milyen jó színészek. Én most látom, hogy nektek nincs hazátok, úgy dolgoztok, mint a lovak, minden határon kívül estetek.” És sírni kezdett.
És ezt ti is így érzitek?
B. Zs.: Próbálunk nem mindennap ugyanazzal a fájdalommal felkelni. Ez az érzés a kredenc hátsó fiókjába van betéve.
Most azért forgattál Magyarországon, Deák Krisztina Aglaja című filmjében.
B. Zs.: Nagyon jól dolgoztunk Krisztával, Ónodi Eszterrel meg Jávor Babettel, aki gyönyörű kék szemű kislány, ő játssza Aglaját. Én egy Szatmárról elszármazott bohóc vagyok, akinek a lánya Aglaja.
A pályád elejétől a kolozsvári magyar színház tagja vagy. Alapvetően jól érzed itt magad?
B. Zs.: Mi bajom lehetne, azonkívül, hogy magammal van bajom? Játszani játszom, rendkívül jó rendezőkkel dolgozom, pénzem, ha nem is sok, de van, annyi elég. Jó csapat vesz körül, az igazgatóm is jó. Három szép gyerekem van, az egyik huszonöt éves, a másik tizenkettő, a legkisebb hat.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
