A játék az élete. A közös játék. És ezek nem üres frázisok, mert Hegyi Barbara tényleg csillogó szemmel, lelkesen beszél arról, ha együtt van vígszínházi családjával a színpadon. Március 8-án mutatják be Hanoch Levin Átutazók című darabját Eszenyi Enikő rendezésében, mely valóban családok életét, harcait és kapcsolódásait mutatja be.
Azt mondtad, Levin darabja „mindenről szól, ami a mi életünkben van”.
H. B.: Olyan sokféle karakter, élethelyzet, kor és probléma van benne, hogy könnyű ráismerni a mindennapjainkban látott emberekre, mesékre, utakra s arra, hogyan próbálnak mind segíteni magukon, hogyan kapaszkodnak bele valamibe; ha nem sikerül, hogyan próbálnak megoldást találni, és hogyan halnak végül bele. Pici egységek – háromfős családok vagy akár maguk a családtagok – koccannak össze, miközben végig illeszkednek egy nagyobb közösségbe. A darab ennek a közösségnek nagyjából másfél évét mutatja be díszlet nélkül, minimális eszköztárral megsegítve.
Vagyis „csak” az emberek maradnak a színpadon. Az erős látvány hiányában nem tűnik tipikus vígszínházas előadásnak.
H. B.: A látványos díszlet hiánya ellenére is nagyon erős lesz a vizuális élmény, mert a nézőnek a színpadon létező emberekről alkotott fantáziája adja majd a vizualitást.
Egy feleséget játszol, aki anya, ahogyan te magad is. Felismered az ő meséjét a sajátodban?
H. B.: Amennyiben én is nő vagyok és ez a nő is főz, ahogyan én is, akkor igen, de mégis nagyon más, mert ő ezzel próbálja helyettesíteni azt a szeretetet, amit nem képes megadni a családjának. Nagyon önző ember, de megvan rá az oka, hogy ilyenné vált. Nem akar az anyósával egy fedél alatt élni, de mivel nem jómódúak, nem tud változtatni. Az ő igazsága nem az én igazságom, de ennek nincs jelentősége a színpadon, mert nekem az a dolgom, hogy hitelesen képviseljem őt.
Komédia a műfaji megjelölés, miközben családi drámákról beszélsz.
H. B.: Groteszk, mert bár olykor nagyon szomorú sorsokat mutat meg, nagy életismerettel és humorral teszi ezt, miközben végtelenül szikár a darab.
És főszereplő sincsen.
H. B.: Nagyon nagy érzékenység és figyelem kell hozzá, hogy működjön. Együtt vagyunk érvényesek, mint egy tánckar, nem egyenként. A próbák során találjuk meg a színünket, hogy illeszkedjünk a palettára.
A Vígre amúgy is jellemzőek a társulatépítő előadások.
H. B.: Az, hogy a társulat ennyire együtt van, sok tekintetben Enikő érdeme. A Lovakat lelövik, ugye? próbái is nagyon összekovácsoltak minket. Ezek a feladatok mind erősítenek bennünket, hiszen türelmet és nagy figyelmet kívánnak egymás iránt.
1996 óta vagy ebben a közösségben.
H. B.: Ez az én másik családom. Sok dolog összefűz minket, pedig én még viszonylag fiatal tagja vagyok ennek a közösségnek a tizenhét évemmel. Együtt nagyon komoly energiákat tudunk felmutatni.
|
Máig gyermeki lelkesedéssel beszélsz a szakmádról.
H. B.: Valahol olvastam, hogy az lenne a jó, ha rosszkedved van vagy elfásulnál, visszakapnád azt az érzetet, amikor például fölvettek a főiskolára. Persze ez nyilván lehetetlen, hiszen rengeteg idő telt el azóta, több lett a tudásod is, mint hogy felhőtlenül örülhess, de ez mégiscsak egy szenvedély. Aki szeret játszani, az nagyon nehezen tud erről lemondani. Lehet, hogy viccesen hangzik, hogy felnőtt emberek szeretnek együtt játszani, nekünk mégis ez az életünk, amibe olykor belehalunk. A játékban feloldódni és létezni fantasztikus. Nem hinném, hogy ez valaha kiveszik belőlem.
Sokfélék a szerepeid is.
H. B.: Mindig fenntartja az érdeklődésemet, hogy egy új és teljesen más karakterből mi lesz, hová fejlődhet. A magányos asszonytól kezdve a leszbikus sztáron, a fasisztoid nőn és a nyomorult, alkoholista vénkisasszonyon át a démonig valóban sok lehetőséget kaptam eddig.
Ezek még igazi női szerepek, miközben 40 év fölött szokott eljönni az idő, amikor szerelmes nőt már nem osztanak a színésznőre, nagymamát pedig még nem.
H. B.: Én nagyon szerencsésnek gondolom magam, hogy ez nálam tart még és én is tartok. Nem lenne értelme azon agyalni, hogy meddig, mert azt gondolom, igaz a mondás, hogy a lelkedben akkor is húszéves leszel, ha a valós korod már a sokszorosa. Ha például egy idős ember szerelmes, éppolyan bolond lesz újra, mint húszévesen. Talán majd akkor jut eszembe a korom, ha már valamit nem tudok úgy megcsinálni, mint addig. Most abban a korban vagyok, amikor már sok mindent meg tudok csinálni és még sok mindent meg tudok csinálni. Vagyis nagyon optimális ez az időszak, hiszen a tapasztalat mellett van még bennem ambíció. Talán tizenévesen nem éreztem magam annyira jól a bőrömben, de aztán mindegyik kornak megvolt a maga jósága. Huszonévesen a főiskola, az első színészi feladatok és az, hogy elkezdtem magamat jobban érteni, az életben részt venni. A harmincas éveimben ez tovább teljesedett, nagyobb feladatok jöttek, színházat váltottam, gyerekem lett, és felnőttebb életet kezdtem élni. Most, a negyvenes éveimben pedig elkezdtem egy másik szintre emelkedni, ami egy másfajta kiteljesedés számomra. Jó lenne, ha a jövőben minden egyes életperiódusomban ugyanígy kaphatnék egy ajándékot, amivel jól tudok gazdálkodni.
Elég sokat teszel érte, hogy ne legyen időd ezen gondolkodni. Ott van például a főzés és a szakácskönyv.
H. B.: Épp tegnap beszéltem egy német hangmérnökkel, aki amellett, hogy komoly filmes szakember és szenvedélye a zene, imád főzni. Mindketten ugyanazzal az elragadtatással beszéltünk mind a saját szakmánkról, mint pedig a főzésről, ami fantasztikus. Először persze volt bennem aggódás, hogy a főzés a színházi munkám mellett afféle eretnekség, de nem tudok a vágyaimnak gátat vetni. Persze ha csak főznék, valószínűleg a színház nem hagyna nyugodni. De miért ne lehetne a kettőt együtt? Miért kellene kizárólagosan gondolkodni? Ráadásul fontos és jó, hogy örömet tudok szerezni vele.
A főzés éppúgy kreatív alkotóművészet, mint a színészet.
H. B.: Egy étel megízlelése is egy olyan pillanat, mint az, amikor a színházban megtörténik valami a színpadon. Hogy éppen akkor és ott tetszik-e, ízlik-e. Ráadásul alkalom az együttlétre. Sose magamért főzök, hanem hogy együtt legyünk a családdal, a barátaimmal, beszélgessünk, miközben az ételek az érzékeinkre hatnak.
A színháznál és a főzésnél is kiemelted a közösség fontosságát.
H. B.: Nem vagyok nagy magánzó. Engem a játék érdekel, azt pedig jobb többen csinálni. Volt több önálló estem, gondoltam, ezt is megtanulom, de jobban szeretek együtt játszani. Szeretem, ha valakire reagálhatok, ha van kémia.
A próbafolyamatnál is fontos, hogy közös munkának érezd?
H. B.: Igen, és Enikő nyitott is erre. Van persze, hogy valami úgy egészében megvan a fejében, de azelőtt meghajlok, mert ő valamit lát, amit én még nem. Általában mégis közös munka vele a próbafolyamat, de ezt is inkább játéknak nevezném, ahogy kipróbálunk dolgokat, ízlelgetjük a feladatot. Nagyon becsülöm Enikőt, hogy képes helytállni és felvállalni a döntéseit vezetőként ebben a férfivilágban, ahol egyre kevesebben vállalnak még önmagukért is felelősséget. Itt, a színházban minden egészen más. Hiszen annyiféle kapcsolat létezik közöttünk – egymás szerelmeit, gyerekeit, férjét, feleségét, apját vagy anyját játsszuk –, hogy nem lehet más ez, mint egy család, amiben mindig más és más szerepben tűnünk fel.
|
vissza
vissza a lap tetejére
