Interjú
Az életben maradás fontos téma
2013-01. szám / Bóta Gábor
A nagy füzet című Agota Kristof-regény adaptációját mutatja be a Szkéné Színházban a Forte Társulat. A produkciót Horváth Csaba rendezi, aki szerint a könyv az életben maradásról szól, ami átvitt értelemben és szó szerint is abszolút fontos téma manapság.
 Agota Kristof regényének adaptációját többször láttam a szabadkai színház előadásában, elementáris volt. Meglehetősen kemény ez a szöveg, hiszen arról szól, hogyan lehet a háborús rémségeket túlélni, de eszméletlen mennyiségű érzelem van benne, már-már a sziruposság határán. Nehéz ezeket úgy összehozni, hogy a produkció ütős is legyen, de ne váljon szentimentálissá.
H. Cs.: Tökéletesen egyetértek, ez az, ami nem egyszerű. Azért is nagyon tetszik a mű, mert úgy érzem, hogy tökéletesen elmondható azon a nyelven, amin mi beszélni szoktunk, vagyis a test kifejező erején igen nagy hangsúly van.
Miért jó a mozgásszínház eszközeivel előadni?
H. Cs.: Azért, mert a verbális nyelvezete nagyon redukált, kimért és száraz, viszont a mögöttes érzelmi állapotok igen gazdagok és szélsőségesek. A testtel való kifejezése a szövegnek pedig kevésbé teszi szirupossá ezeket a szélsőséges érzelmi állapotokat.
Maga a regény miért fontos neked?
H. Cs.: Mert a főszereplő ikerpár igyekszik életben maradni, és az életben maradás manapság átvitt értelemben és szó szerint is abszolút fontos téma.
Ezt érted úgy is, hogy a Forte egy független csapat, és nehéz életben maradnia?
H. Cs.: Pontosan. Hogy például azokkal az eszközökkel, amiket találunk A nagy füzet megvalósítására, hogyan tudunk életben maradni. Éppen ezért is érzek párhuzamot az előadás és a jelenlegi helyzetünk között. A test például erőteljes eszköz ahhoz, hogy ne kelljen többmilliós díszleteket építenünk a színpadra.
Titeket mennyire érintett az elvonás, zárolás?
H. Cs.: Több mint egy fél éven keresztül nem volt pénzünk, tulajdonképpen szinte önköltséggel jártunk ki tavaly tavasztól novemberig Temesvárra, ahol egy koprodukcióban bemutattuk a Peer Gyntöt. A Forte Társulat beült a buszba, kiment, lejátszotta az előadást, ott kint kollégiumban lakott, mindezt ingyen és bérmentve tette.
Ilyen alapon akár azt is lehet mondani, hogy akkor minek a függetleneknek támogatás.
H. Cs.: Hát igen, ilyen alapon lehet mondani, de azt csináljuk, amiben hiszünk, és nyilván addig kell csinálni, amíg az ember kibírja, amíg talpon tud maradni. Ehhez értünk, ez a szakmánk, mit csináljunk mást? Ezen kívül az ember mindig igyekszik bizakodni, hogy hátha valami történik. | hirdetés
 |
|
Tanítasz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és a saját alkotásaidon kívül „bedolgozó” koreográfus vagy mások színházi rendezéseibe. Milyennek tartod a színészek fizikai állapotát, mennyire kell figyelembe venned, hogy egy részük nem tud táncolni? Imre Zoltán volt híres arról, hogy a legbotlábúbb színésznek is képes volt kitalálni valami olyat, amitől úgy nézett ki, mintha tudna táncolni. Te hogy vagy ezzel?
H. Cs.: Nem akarom magam Imre Zoli nagyságához hasonlítani, de valahogy én is így vagyok ezzel. Mindig nagyon figyelembe kell venni azt, hogy a színésznek milyenek az adottságai alkati szempontból, mennyire van köze a mozgáshoz. Sok nagydarab színésszel dolgoztam már, férfival, nővel egyaránt, ez teljesen független attól, hogy ki mennyire mozog jól. De természetesen igencsak alkalmazkodni kell hozzájuk, ezért is nevezik a műfajt alkalmazott koreográfiának. Ezek közül a munkák közül próbálok válogatni, és azon igyekszem, hogy izgalmasak, tartalmasak legyenek. De hát az anyagi helyzet sok mindent meghatároz, pénzkeresés miatt is el kell vállalni bizonyos feladatokat.
Mit csinálsz, ha valamelyik színész nagyon lepukkant állapotban van?
H. Cs.: Igyekszem kitalálni neki olyan mozgássort, ami mégis jól áll neki, egyszerű, könnyen megtanulható.
Annak idején Cserhalmi György mondta, hogy a magyar lefúrt lábú színész. Ellentétben például a román, a lengyel színészekkel, akik stilizáltabb, mozgásközpontúbb színjátszást művelnek. A lefúrt lábúság mennyire van változóban nálunk?
H. Cs.: Szerintem nagyon. Jó ideje a színművészeti egyetemen komoly mozgásképzés van. Azok, akik legutóbb kijöttek onnan, már avatottak ilyen szempontból, tudnak bánni a testükkel. Ladányi Andrea kezdte el a mozgástanszéket megreformálni. És ezt azóta nagyon komolyan veszik az egyetemen. Ma már a fiatalok konyítanak ehhez a szakmához, függetlenül attól, hogy melyiknek van jó adottsága, melyiknek nem.
És ez látszik az előadásokon is?
H. Cs.: Ez a színészi kreativitáson múlik. Ha a színész bekerül egy olyan kőszínházba, ahol nem feltétlenül várják el, hogy a testével jól bánjon, akkor, ha ad magára, úgy formálja meg a szerepét, hogy a testét is megfelelően használja, nemcsak a pszichéjét.
Mennyire akarsz előadóművészként jelen lenni?
H. Cs.: Tavaly készült egy előadásunk a Műcsarnokban, a Ruben Brandt, abban táncolok én is. Ez még repertoáron van, februárban játsszuk is az Átriumban. Kétévente sikerül úgy alakítani a dolgokat, hogy én is bekerüljek egy-egy előadásomba, de azért ez mind ritkább. Van már három porckorongsérvem, ezekkel elég kényelmesen lehet dolgozni, de azért ha előjönnek, nem olyan egyszerű velük az élet. Másrészt annyi mindennel kell foglalkoznom, leginkább a Forte Társulat háttérmunkájával, arra nagyon kevésszer van esélyem, hogy saját magamat is bekomponáljam az előadásaimba.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
