Interjú
Az én előadásaimat általában szeretik
2013-01. szám / Szepesi Krisztina
Ha Mohácsi János legutóbbi rendezését, a Jurányi Inkubátorházban bemutatott A Dohány utcai seriffet nézzük, talán csak az előadás zeneisége emlékeztet a rendező eddigi munkáira. Mohácsi azt mondja, a téma az, ami miatt szándékosan kötötte meg saját és színészei kezét is.
Eredetileg kaposvári vizsgaelőadásnak készült a produkció. Kié volt az alapötlet?
M. J.: Amikor A helytartót csináltam Kaposváron, ami egy jó kis előadás lett, úgy találtam, Rolf Hochhuth a darab egy lírai részéhez túl költői, a giccs határát súroló szöveget írt, ezért arra gondoltam, leváltom létező holokauszt-visszaemlékezésekre. Megkérdeztem a színészeket, szerintük szabad-e ilyet csinálni, és ők beleegyeztek, de egy kérésük volt. Amikor felolvasták az anyagot, annyira megrázta őket, hogy azt javasolták, minden előadáson számukra ismeretlen szöveggel találkozzanak. Ehhez nekem rengeteg anyagot kellett elolvasnom, ami borzasztóan megviselt. Innen jött az ötlet, hogy Rusznyák Gábor kaposvári osztályával dolgozzunk ezeken a szövegeken. Gábor először egy hangjátékot akart, ám engem ez a forma nem nagyon érdekelt, de az, hogy ezek a szövegek tök sötétben hangozzanak el, már annál inkább. Végül maga a vizsga nem született meg, de Lakatos Máté nyáron megkeresett, hogy ha össze tudják gründolni, engedem-e a szöveget, de mondtam, inkább segítek nekik összerakni az előadást.
Az, hogy végig sötét van az előadás során, rendezőként bilincsbe fog.
M. J.: Valóban nem tartozik bele az én színházesztétikámba, ami született, hiszen én a hatásokkal és a konfliktusokkal manipulálok az előadásaimban, de itt most sem ezek, sem pedig látvány nincs. Hatnia kell, de nem akarhatunk hatást elérni, gyakorlatilag vakon tapogatózom eddigi gyakorlatommal. Olyan ez, mint egy nagyon nagyméretű, túlsúlyos, nehéz vers.
Mi volt ezzel az előadással a célod?
M. J.: Fogalmam sincs. Az embert aggasztják a hétköznapok. Nagyon bosszantó, amikor manapság nyíltan fasiszta hangvételű írások olvashatók a napi sajtóban. Megrázó lehet, ahogyan a közönséggel találkozik a szöveg, de megtisztulás vagy katarzis nincs, csak a tragédia. Megnézte a lányom, aki most végzett régészként, s tőle is megkérdeztem, mert egyszerűen ma sem tudom eldönteni a kérdést, hogy szabad-e ilyen előadást csinálni. Ő könnyek között azt mondta, hogy nem szabad, hanem kell. A próbák folyamán talán épp ezért is akartam elvenni magamtól mindent, ahogyan a színészektől is. Arra kértem őket, ne próbálják eljátszani, kiszínezni, csak mondják el a történeteket. Hogy a melankólia, az elrévedés és David Attenborough között találjanak valamilyen stílust ehhez a rettenetes szöveghez. Megkértem a színészeket arra is, hogy nézzék meg Claude Lanzmann Shoah című filmjét, amit szerintem minden felnőtt embernek meg kell nézni, mert azt gondolom, hogy aki nem látta, nem tudja, mire való a film. Persze nagyon kemény téma, mindenkit megviselt, de gondoljunk bele, azokat mennyire megviselte, akiknek már nem tudjuk használni a szavait, mert vissza se jöttek. Halálomig tartó vesszőparipám lesz, hogy ez az ország mekkorát bukott azzal, amikor a második világháborúban kimetszették belőle a vidéki zsidóságot, évezredes kultúra és tudás veszett el, ami egyébként nagyon jól asszimilálódott a magyarságba. Mindezt gondos munkával, alapos törvényekkel és jó viccekkel előkészítve tették.
Az előadás elején zsidó viccek hangzanak el, aztán később ezek szétszaggatva, foszlányokban visszatérnek.
M. J.: Ezzel azt akartam megmutatni, hogy milyen ártatlanul indulhat egy ilyen dolog. Van olyan vicc, ami nem is különösebben durva, csak arra utalgat, hogy a zsidók szeretik a pénzt meg furcsa szokásaik vannak, vagyis mondhatni, ártatlan és mégis milyen komoly következményekkel járhat, ha elindít egy gondolatot.
| hirdetés
 |
|
De nem valószínű, hogy eljut ez az előadás olyanokhoz, akiket tényleg meg kellene szólítani.
M. J.: Nekem nincsen bajom ezzel, hiszen amikor színházat csinálok, akkor is tudom, hogy Magyarország lakosságának tekintélyes részét nem fogom tudni elérni akkor se, ha a Nemzetiben, Kaposváron – ahol már nem – vagy az Örkényben rendezek. Az viszont tervben van, hogy középiskolásoknak játsszuk, olyan fiataloknak, akik még nyitottak, még viszonylag előtte vannak annak, hogy súlyos előítéleteik alakuljanak ki, azt pedig, amit otthonról kapnak, szívesen kérdőjelezik meg. Törekedtem arra is, hogy ne legyen hosszabb az előadás másfél óránál, mert többet ebből szerintem nem lehetne fizikailag kibírni. Ha ennél több lenne, a néző talán önvédelemből otthagyná, elutasítaná a gondolatot.
Ha már az előadás hosszáról beszélünk, ez a tapasztalat nem sarkall arra, hogy más előadásokban is jobban törekedj a feszességre?
M. J.: Semmilyen más célom nem volt itt a rövidséggel, csak az, hogy a néző élje túl. De mindig mondom, hogy a hossz nem esztétikai kategória, azt pedig, hogy hogyan kellene előadást csinálnom az aktuális társulattal, egy kritikus se akarja elmagyarázni, nem az a dolga. Például a Megbombáztuk Kaposvárt direkt azért olyan hosszú, mert magával a hosszával is hatni szerettem volna. A próbaidőszak végén mi is elvégezzük azt a munkát, amit mindenki, és kiirtjuk a szövegből azt, ami nem hasznos, így ha látnak tőlem egy négyórás előadást, az azt jelenti, hogy egy hat-hét órás halmazból maradt meg. Ettől persze lehetne nagyon rossz az a megmaradt négy óra, de nem szokott rossz lenni, hanem leginkább jó.
Neked meggyőződésed, hogy az előadásaid jók?
M. J.: A Nemzetiben az Ördögök például nem sikerült, de ez nem a társulat hibája volt, egyszerűen nem tudtam megfogni az anyagot. És bár az nem lehet a célom, hogy a világ legjobb előadását csináljam, de az elvárható, hogy mindig tisztességes legyen a munka.
A szakma agyondicsér. Nem jó, ha mindent elhiszel.
M. J.: Valahogy megpróbálok együtt élni a saját nagyságommal. Komolyan nagyon örülök, ha a kritikusok dicsérnek, de nem tudnák lenyomni a torkomon, hogy valami jó, ha én nem úgy gondolom, pláne ha a nézők sem. Ha pedig valaki kritizál, arra gondolok, valami miatt azt az embert nem kapta el az előadás. Ilyenkor jó lenne, ha megnézné még egyszer, de ezt nem kérhetem. Az is lehet, hogy az előadás nem hibátlan, miért ne lehetne. Az én előadásaimat általában szeretik. Amit csinálunk, nemcsak szakmai, hanem közönségsiker is. Ez pedig azt bizonyítja, hogy nem olcsón vesszük meg a közönséget.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
