Interjú
Kivi
2013-02. szám / Szepesi Krisztina
A Budapest Bábszínház ismét egy kísérleti, provokatív, fiataloknak szóló előadást mutatott be február 21-én a FÜGE Produkcióval közösen. Daniel Danis Kivi című, rendhagyó darabjáról a két bábszínész, Spiegl Anna és Bercsényi Péter beszél,
akik ezúttal nem használnak hagyományos bábokat, de énekelnek, hangokból atmoszférát alkotnak, miközben egy hajléktalan gyerekekből álló közösség életét mutatják be, korántsem szomorú, tragikus módon.
B. P.: A történetnek annyi valóságalapja van, hogy valóban ledózeroltak nyomornegyedeket, hogy a helyükön olimpiai falu épülhessen, de hogy mi történt a fedél nélkül maradt emberekkel, arról már inkább csak városi legendák szólnak. Az is lehet, hogy az élet sokkal kegyetlenebb, mint Danis fikciója.
Hogyan találtatok egymásra Gáspár Ildikóval, a rendezővel?
B. P.: Ő a kezdetektől bennünk gondolkodott, aztán jött a képbe Meczner János igazgató úr, akitől eredetileg csak próbalehetőséget kértünk a Bábszínházban, de aztán annyira megtetszett neki az anyag, hogy úgy döntött, be is száll a projektbe, és megtarthatjuk itt a bemutatót. Később a FÜGE Produkció is csatlakozott, amely az iskolai előadásokat segíti, mert leginkább a diákoknak szánjuk a Kivit. Ildi azt is elmondta, hogy nem a hajléktalanságra szeretné helyezni a hangsúlyt, ezt inkább egy körülménynek tekinti, aminek következményeként a kiskamaszok az ő felnőttek nélküli világukban szerveződnek közösséggé.
Ez szükségszerűen szomorú, tragikus történet?
S. A.: Nem, sőt éppen az a szép és utópisztikus benne, ahogyan önszerveződően, békében tudnak együtt élni ezek a fiatalok. Amit keresnek, megosztják egymás közt, az idősebbek vigyáznak a fiatalabbakra, és szerelmek is szövődnek. Egyáltalán nem nyomasztó, hanem inkább reménykeltő, hogy a körülményeik ellenére mennyire emberként tudnak élni ezek a gyerekek.
Semmilyen szempontból nem hagyományos az előadás, hiszen két monológ hangzik el egymás mellett, nincsenek bábok és színpad sincs.
B. P.: Amivel most kísérletezünk, azokra az előadásokra emlékeztet, amiket egyetemista koromban különféle külföldi fesztiválokon járva láthattam. Olyasmire, mint amikor két francia fiatal kipakolt egy asztalra mindenféle tárgyakat, és egy Barbie babával meg egy mosogatóronggyal ökörködve meséltek el egy történetet. Akkor még furcsálltuk, de a dolog hatott. A mi előadásunkban narratív, naplószerű monológok hangzanak el, így ez nem klasszikus, szituációkon alapuló színház, inkább valami képzőművészeti vagy összművészeti produkció.
S. A.: Sokszor kilépünk a szituációkból és kommunikálunk a nézőkkel is. Megkérjük például őket, hogy segítsenek dolgokban. Azzal, hogy tevékenyen részt vesznek az előadásban, közük lesz hozzá. Az is izgalmas feladat színészként, hogy megérezzük, ilyenkor mennyire kell benne maradnunk a karakterben. A monológok ellenére azért egymással is kommunikálunk, hiszen ugyanazt a történetet meséljük el mindketten a saját nézőpontunkból.
Milyen eszközöket, tárgyakat használtok?
B. P.: Egy asztal és egy szőnyeg az alap, de sok minden a próbákon alakult ki. Az volt a szabály, hogy nem lehet semmi preparált, hanem minden az kell legyen, ami. Ettől pedig nagyon izgalmas asszociációs kört hozhatunk létre akár egy lábas vagy egy zacskó szőlőcukor köré is. Ehhez persze elő kellett bányásznunk a gyermeki énünket. | hirdetés
 |
|
Akkor ez nem tekinthető bábelőadásnak.
S. A.: Fölmerült, hogy funkcionális tárgyjátéknak nevezzük, de ez nem annyira absztrakt.
B. P: Itt közelebb van a tárgy saját magához. Nem akartuk figurásítani például a zöldségeket, amikről a gyerekek elnevezték magukat, hogy megszabaduljanak a múltjuktól. Fura kötéltánc ez.
Mit mondhat ez az előadás a fiataloknak?
B. P.: Mindig velünk lesz Neudold Júlia, aki színész szakon végzett tavaly, miközben külföldön színházpedagógiát is tanult. Előadás után ő vezeti a beszélgetést a diákokkal. Válaszokat amúgy még én sem tudok, inkább kérdéseim vannak, és valószínűleg a gyerekek is így lesznek ezzel. Talán az a célja az egésznek, hogy elgondolkodjunk azon, mi a jó és mi a rossz.
Meczner János azt mondta, ti ketten „egy nyelvet beszéltek”, s bár mindkettőtök osztályfőnöke volt, Péter 5 éve végzett, Anna pedig most fog.
B. P.: Mindketten nagyon értjük a zenét, a ritmust, talán ez lehet a kulcs. A próbák során sokszor kiderült, hogy egyre jár az agyunk. Sokszor volt, hogy Ildivel mindhárman ugyanarra gondoltunk egy szituációban, csak az egyikünk hamarabb mondta ki. Viszont kell a különbözőség, a vita is, hogy előrelépjünk.
Milyen gondolatok merültek fel bennetek a darab kapcsán?
B. P.: Amikor először olvastam, eltartottam magamtól, mert egyszerűen nem tudtam azonosulni azzal, hogy gyerekek mocsokban, szörnyű körülmények között élnek, de újraolvasva már egy filmet láttam, ami az apró értékekről szól és az emberségről az embertelenségben. Hogy túlzottan elvonja a figyelmünket, hogy azon gondolkodunk, mennyire rossz a mi sorsunk. A darab szereplői nem ülnek tétlenül, hanem megpróbálnak kimászni a saját poklukból.
S. A.: Nagyon nyersen fogalmaz a szöveg sok kérdésben, így én is megrémültem tőle elsőre. De aztán arra jutottam, hogy mégis fontos az, ahogyan a sok kosz, megaláztatás, fázás, nélkülözés ellenére is emberek tudnak maradni ezek a gyerekek.
B. P.: Vannak törvényeik is. Meg kell tanulniuk lopni, pénzért csinálni „azt”, de embert semmilyen körülmények között nem ölnek. És párokban vannak. Vagyis a nagy közösségen belül kis családokat alkotnak, hogy jobban vigyázhassanak egymásra. Van ebben valami tiszta és szép.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
