Interjú
Az agresszor a házban van
2013-03. szám / Kiss Péter
A családon belüli erőszak bonyolult ösvényét kívánja bejárni az Orlai Produkció április 10-ei bemutatója az Átrium Film-Színházban. A Minden ötödik órában című előadás egyrészt megtörtént (drámai) eseteket ültet át
színpadra – bírósági jegyzőkönyvek, interjúk, levelek alapján –, másfelől a kortárs világirodalomból merít. S persze a szereplők a saját élményeikről, saját sorsukról is vallanak közben. Fullajtár Andrea számára talán ismeretlen terep ez, bár a közéleti szereplése alapján nagyon is közeli.
Valószínűleg nem véletlen, hogy ha sérül az igazság, ha valakit bántanak, ha oda kell állni egy (tan)ügy mellé, ott megjelensz – egy másféle színpadon –, és hallatod a hangod.
F. A.: Szépen hangzik, amit mondasz, de ebben nincs annyi. Azt gondolom, a színészi létezésnek hordoznia kell(ene) egyfajta felelősségérzetet. Az ismertség segítség lehet olyan ügyeknél, amelyek nem jól vagy egyáltalán nem kapnak nyilvánosságot. Erre a személyemmel talán rá tudom irányítani a figyelmet. Nem új dolog ez. Éltek színészlegendák Magyarországon, akik sokat tettek azért, hogy a közgondolkodásban egy színész ne csak a színpadon forrjon össze a nevével. Elég, ha a saját színházamból Gobbi Hildát említem, aki nagyon keményen kiállt emberekért, ügyekért, amikor úgy hozta a helyzet.
A Minden ötödik órában című bemutató – amelynek egyik szereplője vagy – fókuszában a családon belüli erőszak áll. A fizikai, lelki és szexuális erőszak áldozatai javarészt nők és gyerekek. Ám a fájdalmas igazság az, hogy az agresszió az ember természetéből fakad. A hajlam ugyanúgy bennünk van, mint az éhség vagy a szomjúságérzet.
F. A.: Nem igazán értem, mi a kérdés.
Születik majd egy katartikus előadás, az emberek eljönnek, megnézik, de félő, ott folytatják, ahol abbahagyták.
F. A.: Kétfajta nézőtípusa lesz ennek az előadásnak. Az egyik, akivel megtörtént. Őt nyilván egész másképpen fogja érinteni a darab, mint akivel nem történt meg, tehát nem érintett érzelmileg, maximum felháborodik azon, hogy jaj, ilyen van.
Létezik egyáltalán olyan néző, aki nem élte át az erőszak valamilyen formáját? Aki nem üvöltötte le a lánya fejét, nem alázta meg a házastársát egy veszekedés során – akárcsak szóban is?
F. A. : Pontosan ezt akarom neked mondani. Azok, akik nem érintettek, sokan nem tudják, hogy ők is érintettek. Erről beszélünk. Hogy mi minősül erőszaknak, mi az, amikor visszaélek a hatalmammal egy párkapcsolatban, s ez vonatkozhat nőre is, nem csak férfire. Mik azok a helyzetek, amiben egy szülő túllép a saját „hatáskörén”, és már nem szülőként, hanem agresszorként lép fel a gyerek ellen. Ezek olyan helyzetek, amelyeket az ember általában nem szívesen vall be magának, és nem tekinti problémának. Ebben teljesen igazad van. Pedig ez egy általános probléma és velünk fog élni, a kérdés az, hogy milyen mértékben és mennyire vagyunk ennek tudatában. Naivitás lenne azt gondolni, hogy rengeteg, a feleségét péppé verő, iszákos férfi fog ülni a nézőtéren, akik gyöngéd óvó bácsik lesznek másnaptól. De azt azért gondolom, ha egy nő elhozza a férjét erre az előadásra és utána pár mondat elhangzik közöttük az életükről, akkor már tettünk valamit.
| hirdetés
 |
|
Számodra ez pontosan olyan nagyságrendű feladat, mintha Katona József Színház színpadára lépnél?
F. A.: Számomra minden próbafolyamat – tök mindegy, hogy hol próbálok – olyan. Ez a munka abban az értelemben persze speciális, hogy nem egyetlen szerepet játszom, amit elkezdek építeni és rakódnak rá rétegek, ahogy haladok befelé a karakterbe. Itt ugyanaz az ember, aki az egyik pillanatban bántalmaz, a következő percben áldozat. Ki vagyunk szolgáltatva mindenféle módon az agressziónak. Akár úgy, hogy belőlünk jön, akár úgy, hogy elszenvedjük a másiktól. Ezért minél több fajtáját szeretnénk bemutatni az agressziónak, a brutális, durva és a „lightos” formáját egyaránt. A benne rejtőző humorral meg szívszorító pillanatokkal együtt.
Bozsik Yvette a koreográfus-rendezője a produkciónak. Nem ez az első közös munkátok. Te jól beszélsz „bozsikul”, ő meg ért „fullajtárul”. Mondanál rá példát?
F. A.: Például be akarjuk hozni Pipás Pista történetét, aki hírhedt sorozatgyilkos volt a harmincas években, az átokházi tanyavilágban. Amikor elfogták, a börtönben derült ki róla, hogy nő. Mindenképpen idevágó a sztori, a nőknek abban az időben talán ez az egyetlen esélyük volt megszabadulni bántalmazójuktól. Pipás is közéjük tartozott. Azt mondtam Yvette-nek, hogy Pipás Pistaként nem kezdenék „hinnye-hünnye” stílusban beszélni. Találjunk ki egy nagyon szikár, tűpontos bírósági formát, amelyben őt egyszer csak levetkőztetik. Yvette folytatta: majd Diamond Gallas zenéjére Pipás és az általa megmentett asszonyok elkezdenek közösen mozogni…
Harmincéves idén a Katona József Színház, ahová a diploma megszerzése óta tartozol. Milyen érzelmeket vált ki belőled ez a jubileum?
F. A.: Másfél évtized még házasságnak is sok… Akárhányszor belegondolok, nem hiszem el, hogy már ennyi idő eltelt. Tényleg szinte hihetetlen, hogy aktív színészként a felénél már jelen voltam.
Lesz egyfajta megkoronázása ennek a másfél évtizednek. Ősztől egykori főiskolai osztályfőnököddel, direktoroddal közösen indítotok színészosztályt a Színház-és Filmművészeti Egyetemen.
F. A.: Ez nagyon nagy kihívás nekem. Zsámbéki Gábor mellett szerintem elsősorban az lesz a dolgom, hogy képviseljem azt az oldalt, hogy milyen ott fönt lenni a színpadon, s onnan dolgozni egy rendezővel. Remélem, sokat tudok majd segíteni a hallgatóknak, hogyan kell érteni és befogadni Zsámbéki instrukcióit.
A Minden ötödik órában bemutatója végén milyen nézői reakciónak örülnél jobban: a vastapsnak vagy a csendnek?
F. A.: Inkább az utóbbinak.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
