Jegyzet
Mary Poppins és a kisebbség joga
2013-04. szám / Bóta Gábor
Megőrülnek a nézők a Mary Poppins előadásáért a Madách Színházban. Állok a pénztárnál április elsején este, és egy úr júniusra próbál rá jegyet kérni, aztán már-már kunyerálni. A pénztárosnő rutinosan ingatja a fejét.
Bizony, már akkorra sincs. Bent pedig pótszékes ház. A premieren láttam az egyik szereposztást, most eljöttem megnézni egy másikat, pár nappal azután, hogy a Macskák itteni 30 éves jubileumán, amin volt olyan szerep, amiben érdekesen pazarul megsokszorozódva akár heten is színpadra léptek, megint megtapasztalhattam, micsoda különbség lehet színész és színész közt. Akkor is, ha ugyanazt a jelmezt húzza magára, ugyanabban a rendezésben. És még akkor is, ha musicalről van szó, amit sok helyütt éppen olyan egyformán akarnak játszani világszerte, ahogy a hamburgert ugyanolyanra sütik a gyorsétteremlánc valamennyi pontján.
A bemutatón konstatáltam, hogy ez nagy apparátust működtető, igencsak profin odatett, szerethető produkció, és azt is megjósoltam, több százas szériát ér majd meg Szirtes Tamás sikerült rendezése. De nehezményeztem, hogy Mahó Andrea a címszerepben, bár csinos, kedves és szépen énekel, nem olyan szarkasztikus, nem annyira nyughatatlanul izgő-mozgó, akár rigolyásan kiszámíthatatlan, mint P. L. Travers nagyszerű könyvében Mary. Ahogy az is zavart, hogy amikor a gyerekek édesapja azt hiszi, elveszti állását, és a trauma következményeként, no meg a boldog vég előkészítéseként, érzéketlenül figyelmetlen emberből szeretetteljesen odaadóvá válik, nem éreztem ezt a hatalmas kataklizmát, a traumából való felépülés stációit Szerednyey Béla alakításában. Ahogy például Mácsai Pál játékában éreztem hasonló szituációban, szintén musicalben, ugyanebben a színházban, az Isten pénzében. | hirdetés
 |
|
Most Polyák Lilla alakította a címszerepet, karcosabb, fanyarabb, mint Mahó, és szintén fölöttébb csinos, kedves meg szépen énekel, de még mindig nem olyan izgalmasan kiszámíthatatlan, akár elnyűtt megtépázottsággal a szelek szárnyán érkező figura, mint ahogy azt a kötetben Mary Shepard remekbe szabott rajzain is láthatjuk. Dunai Tamás pedig jobban megrendül apaként Szerednyeynél, de azért totális padlóra kerülést és onnan való keserves feltápászkodást nem látok. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül a színészek hibája, a zenében, a dalszövegekben sincs több, amik segítségével eljátszhatnák, ami a cselekmény szintjén amúgy mégiscsak megtörténik. Ez gyakran van így a musicalekben, dicsérendő kivételektől eltekintve a műfaj sajátja, hogy szimplifikál, színpadi képeskönyvvé válik. És valószínűleg rengetegen ezt imádják benne. De a kisebbség joga, hogy engem zavar, sőt, olykor egyenesen idegesít.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
