Mi újság a Bárkában, mi várható még ebben az évadban? – elöljáróban ezeket a kérdéseket tettük fel Seress Zoltán igazgatónak, aki mesél húsz éve dédelgetett darabálmáról és a próbafolyamat kisördögeiről is.
 S. Z.: Április 26-án mutatjuk be az Álarcosbált, aztán május elsejétől következik a Philippe Genty Társulat workshopja, aminek remélhetőleg 2014-ben is lesz majd folytatása.
Korábban már mutattatok be skandináv darabot (Dogville, Őszi álom), ez valamiféle trend nálatok, tudatosan közelítesz a skandináv irodalomhoz?
S. Z.: A skandináv drámairodalom nagyon erős mostanában, csak kevésbé ismerjük, pedig a darabok felvetései nagyon izgalmasak, és dramaturgiailag is különlegesek. Sven Delblanc Álarcosbálja pont nem egy ravasz dramaturgiával felépített darab, de akár a Dogville, amit Lars von Trier vitt filmre, akár az Őszi álom olyan.
Milyen témákat vet fel a darab? Mi az a fontos dolog, amiről ezen keresztül szeretnél/szeretnétek beszélni?
S. Z.: Sok furcsa aktualitása van a darabnak, még akár a Bárkával kapcsolatban is. Ha kicsit tágabb értelemben nézem, akkor például: mi általánosságban a felelősség? Kik azok, akik fontosak lennének egymásnak, mert felelősek, és ott vannak a felső vezetésben? Hogyan képeződnek le a kicsi árulások, hogyan képesek egyesek egymást is egyedül hagyni a túlélésük érdekében? Az Álarcosbálban inkább személyes ügyek vannak, persze akad benne politika is, anélkül nem megy.
Berzsenyi Bellaagh Ádám, az Álarcosbál rendezője már dolgozott a Bárkán, ám ez az első rendezése nálatok.
S. Z.: Ádámmal akkor ismerkedtünk meg, mikor tolmácskodott Tim Carroll mellett, nem mellesleg a London Drama Schoolban végzett rendezőként. Az Álarcosbál esetén kézenfekvő volt a felkérés, hiszen kiválóan beszél svédül, és remekül ismeri a svéd drámairodalmat.
Hogyan jött az Álarcosbál ötlete? Mi volt az elsődleges, a téma vagy a jó szereposztás?
S. Z.: Az Álarcosbál 20 éve foglalkoztat, akkor láttam egy tv-játékot belőle. Aztán eltűnt az életemből, és most került elő újra. Amúgy amikor darabokról gondolkozom, nem feltétlenül jön elő, hogy színészként mit szeretnék. Most a témát tartottam elsődlegesnek, és ha ezen belül még akad pár jó szerep is, az fantasztikusan jó helyzet.
Te akartad eljátszani III. Gustafot, vagy a rendező szánta neked a szerepet? |
S. Z.: Ádám is szeretette volna, ha én játszom, én meg „beletörődtem” ebbe, hiszen ezt a szerepet már 20 évvel ezelőtt is izgalmasnak találtam, más kérdés, hogy akkor még semmi közöm nem volt hozzá. Rengeteg nagyszerű szerep van a világirodalomban, de ha konkrétan III. Gustafra gondolok, akkor sokkal több tapasztalat kell hozzá, mint ami akkor nekem volt. Az idő, a kor rengeteg olyan eszközt, állapotot feltételez, ami nélkül nem biztos, hogy neki szabad menni egy ilyen szerepnek. Kellett ehhez az a tapasztalat is, hogy színházigazgató vagyok. Ez a sors furcsa fintora, ami mindenképp izgalmassá teszi a munkát.
Ebben a darabban, szereped szerint, tudod, hogy meg fognak ölni, mégsem próbálod megakadályozni. Hogy lehet ezt elképzelni?
S. Z.: Minden dolognak valami egészen mikro történet az alapja, amit születésünktől fogva mindannyian megélünk, itt a felnagyítás képessége az, ami fontos. Ezt nem lehet elkerülni. Mindenki életében volt olyan pillanat, amikor félt valamitől, aztán egyszer csak jött a megoldás reménye, majd az a reménytelenség, hogy mégsem tudom megoldani, be fog következni, majd végül a belenyugvás. Az első sikertelen biciklizéstől kezdve minden élmény ilyen lehet. A színház alapvetése az, hogy minden extra kicsi dolgot nagyító alá tesz, és utána azzal azonosul.
III. Gustaf végletes lelkiállapotban lévő ember. Megérthető az, amin keresztülmegy?
S. Z.: A szeretet vagy gyűlölet szó jelentését ismerjük, azért tudjuk használni őket, mert a jelentésüket már megéltük. Amikor azt mondjuk „gyűlölt engem”, akkor azt is tudjuk, hogy milyen, amikor én gyűlölök valakit. A nézőt is ez érdekli. Én kinyitom az agyam, mint egy boncolásnál, hogy tessék, itt egy könyv az agyamban, parancsoljon, olvasson benne! És akkor ez egyszer csak elkezd működni.
Színészként hogy éled meg ezt a folyamatot? Miben rejlenek a kihívások?
S. Z.: Bármelyik pillanat kihívás lehet, sosincs garancia. Láttam nagyon nagy színészeket kínlódva dolgozni, és akár megbukni is 30 év tapasztalattal. Én minden ilyen kudarcot, a próbától való félelmet úgy építettem be magamba, hogy tudtam, lehet, hogy ez vagy az nem megy, de végső soron az számít, hogy van feladat. Nagyon egyszerű példa: az Álarcosbálban van egy jelenet, amikor azt mondom: „Oh, hogyha lett volna annyi eszem, hogy hősként meghaljak ott Svenksundnál…” Hát ez a Svenksund nehéz szó. Azt gondolná az ember, hogy több mint 25 év tapasztalattal csak ki tudja mondani, de nem tudja. Ez egy kisördög, és minden egyes próbafolyamatban akad hozzá hasonló.
Előfordul, hogy a színész a szerep segítségével közöl valamit arról, amit ő maga gondol egy adott kérdésről?
S. Z.: Ez képzelet kérdése. Csak azt tehetem, bármi is legyen az, hogy akkor és ott azt képviselem én is. Aztán persze találkozhatnak szó szerint a gondolatok, ezek a véletlenek csodái, de az meg nagyon nagy csapda. Akadhatnak olyan ideológiai, politikai állásfoglalások vagy egészen személyes ügyek egy-egy színdarabon belül, amikre azt mondja az ember, hogy ezeket nekem nagyon nehéz képviselnem. De ha a színdarab hiteles, akkor van létjogosultsága. Ha üres és csak egy ököl van felmutatva, akkor azt feleslegesnek tartom. A kárpitos is kalapácsot használ és a kőműves is, de ha kicserélik a szerszámot, nem mennek semmire, pedig mindkettő kalapáccsal dolgozik. Ha az író, a rendező, a színész megtalálja az adekvát eszközt, a közönség hálás lesz érte.
|
vissza
vissza a lap tetejére
