Interjú
Nekem minden előadás nagyon fontos
2013-04. szám / Szepesi Krisztina
Alföldi Róbert Szegeden az István, a király harmincéves jubileumi előadásának rendezésére készül, ám az augusztus 17-i bemutató előtt még színpadra állítja a RAM Colosseumban a szintén a Szörényi–Bródy-szerzőpáros által fémjelzett Kőműves Kelement, miközben utolsó nemzeti színházas rendezésén, a Mephistón dolgozik.
 A színész-rendező-igazgató beszél arról, hogyan találták meg a közös hangot Szörényi Leventével, milyen elképzelésekkel vág bele a rockopera rendezésébe, és hogyan látja a jövőjét a Nemzeti után.
Szörényi Levente minden szempontból másképp gondolkodó ember, mint te, mégis ő állt ki melletted nyílt levélben, amikor az István, a király rendezőjeként támadtak.
A. R.: Attól, hogy más a világnézetünk vélten vagy valósan, ő a saját munkájában éppúgy maximalista, a lényeget keresi, és igyekszik nagyon erősen és hitelesen beszélni, mint én. Az ő lázadásának, ami az egész élettörténetén végigvonul, annak, amitől az Illés és a Fonográf az volt, ami, éppen az a lényege, hogy akkor beszélt fontos dolgokról, amikor kellett, még akkor is, ha esetleg az nem volt éppen egyszerű. Vagyis a lényeget tekintve nincs köztünk nagy különbség. Az pedig csak az ő értelmiségi létét dicséri, hogy annak ellenére, hogy mi elméletileg másképp gondolkodunk dolgokról, mégis mellém állt. Ő maga mondta, hogy egy művészember nem lehet más, mint liberális, hiszen az a dolga, hogy figyelje a világot és megpróbálja a látottakat más aspektusból megmutatni, vagy fölhívni a figyelmet dolgokra. A kulcsszó nála a kíváncsiság még akkor is, ha valami számára idegen, nem magától értetődő dologgal találkozik. Az pedig nagyon fontos, hogy nem előre elhatározottan van véleménye. Kiderült az is, hogy abból a szempontból, hogy mi a kiindulási pontunk, amikor nekikezdünk egy munkának, semmi különbség nincs köztünk.
Ráadásul szabad kezet kaptál az előadás koncepciója, szereposztása és alkotói gárdája tekintetében is.
A. R.: Kialakult benne egyfajta bizalom felém, mert beszélgetéseink alapján úgy látta, nagyon hasonló a hozzáállásunk a világhoz. Tudja, hogy azon fogok dolgozni, hogy harminc év után maivá tudjon válni az István, a király, és kortárs műként a szó legnemesebb értelmében működni tudjon.
Hogyan?
A. R.: Nem is kell olyan nagyon aktualizálni, ha egy történet arról szól, hogy jó és jobb vagy kitalált jobb célok érdekében egy ország kettészakad, és teljes mértékben kommunikációképtelenné válnak a felek, hogy aztán az ellenségességnek halál legyen a vége. Miközben az is izgat, hogyan őrizzük meg a kultúránkat és rakjuk oda egy másik mellé. Másrészt pedig mai eszközökkel állítjuk színpadra, tehát nem valószínű, hogy historizáló lesz a darab esztétikája, mégis nagyon sok minden lesz belőle a magyar történelemből, az ősi legendáriumból, amik remélhetőleg összeállnak egyfajta rendszerré, hogy benne legyen ez az ezer év. Minden előadás attól tud kortárssá válni, függetlenül a jelmezektől vagy attól, használnak-e benne mobiltelefont, ha a helyzet, a szereplők szándékai, viszonyai vannak a mába helyezve. Nem is tudom, milyen más nézőpontból lehetne vizsgálni egy történetet, mint a jelenlegiből, hiszen nem tudhatom, hogy ötszáz vagy ötven évvel ezelőtt miként gondolkodtak az emberek. Vagyis ugyanúgy nyúlok ehhez a darabhoz, mint eddig bármelyik nagy klasszikushoz.
A harminc évvel ezelőtti előadás hamar kultikussá vált, beleégett az emlékezetünkbe. Mennyire lehet így bátran hozzányúlni a darabhoz?
A. R.: Nem foglalkozom ezzel. Ha hitelesen sikerül színpadra állítanunk, nem lehet baj. Fontosnak tartom, hogy lehessen róla majd beszélni, gondolkodni, miközben eszemben sincs ledönteni egy bálványt.
Varga Miklós és Nagy Feró milyen szerepet kap az előadásban?
A. R.: Fontosnak tartottam, hogy a régi nagy előadásból legyenek szereplők az újban, mert ez mutat egyfajta folytonosságot. Érdekel, hogy abból, amit akkor ők képviseltek, mi lett mára, harminc év után, de hogy mi lesz a szerepük, arról többet nem mondok.
Több mint háromszáz ember lesz a színpadon.
A. R.: A színészeken és a táncosokon kívül lesz szimfonikus zenekar, rock-szekció és kórus. Kicsit happening jellegű az, amit elképzelek. Az a szándékom, hogy mindig majdnem mindenki a színpadon legyen, így másfajta előadás jön létre, mint amit eddig ennél a műnél megszokhattunk.
Ez így önmagában is nagy feladat, de előtte még megrendezed a Kőműves Kelement is.
A. R.: Abban épp az a jó, hogy majd meg tudjuk vizsgálni, hogy a műfaj grandiózussága mellett hogyan működnek azok a helyzetelemzések, amikről beszéltem. Ez egy sokkal szűkebb, bensőségesebb darab, és sokan vannak benne az István szereplői közül, így ezzel ők is felkészülhetnek majd a nagy műre. | hirdetés
 |
|
Mindezek mellett pedig épp rendezed a Mephistót, amit nagyon nagy várakozás előz meg.
A. R.: Nekem minden előadás nagyon fontos, megpróbálom ezt is úgy csinálni, hogy ne görcsöljek rá a kiemelt fontosságára. Persze valamelyest tényleg reagál a darab arra, amiben vagyok és amiben a Nemzeti Színház van, de nagyon fontosnak tartom, hogy ne legyen belőle aktuálpolitikai előadás. Inkább valamiféle gondolatiságról, félelemről, gyávaságról és tendenciáról szeretnék vele beszélni, persze bizonyos áthallásokkal rólunk is, de nem akarok az orra alá dörgölni senkinek semmit. Inkább gondolkodni szeretnék arról, miként mászik bele életünk minden területébe és pillanatába a politika és hogyan keveredik a művészettel. De nem is kell ezen semmit aktualizálni, mert a történet magáért beszél. Klaus Mann egészen megdöbbentő mondatokat írt meg a regényben, mi pedig megpróbáltunk hűek maradni a regényhez.
Vagyis nem találunk majd az előadásban Szabó István filmjével semmilyen hasonlóságot?
A. R.: Szabó István nem adta meg a jogot, hogy a filmforgatókönyvből bármit is használjunk, vagyis ezért sem lesz hasonlóság. De azért sem, mert az egy másik műfaj, és eltelt nagyon sok év, ma pedig erről sokkal zsigeribben lehet beszélni, mint akkor, amikor Szabó a filmet rendezte. Fontos is, hogy nagyon konkrétan fogalmazzunk, mint ahogyan ezt a regény is teszi.
És van élet a Nemzeti után?
A. R.: Természetesen dolgozom azon, meglepően nagy segítséggel mindenféle oldalról, hogy valamilyen módon folytatni lehessen, amit itt elkezdtem, de nagyon nehéz. Nem titkolózom, hanem egyszerűen semmi sem biztos még.
Mennyire terveztél előre?
A. R:: Öt év még lett volna ebben a Nemzetiben. Amikor ide jöttünk, azt mondtam, szeretném, ha ez egy szellemi hely, egy gondolkodó központ lenne, ami szerintem létre is jött. Az világos, hogy ezt ilyen méretben nem lehet folytatni, de mivel nagyon nagy sikere volt, más keretek közt érdemes lenne. Mert azt azért alá szeretném húzni, hogy nekünk azelőtt se volt nézőproblémánk, hogy kiderült, nem én maradok az igazgató. Ez egy különleges ügy, ami nagyon sok munkával egy különleges csillagzat alatt összejött. Ebből, amit lehet, jó lenne tovább vinni. De csak akkor vágok bele, ha a klasszikus struktúrát, amiben én is felnőttem, biztosítva látom mind a magam, mind pedig a kollégáim részére. Vagyis nem azért nem vágok bele a „pinceszínházba”, mert negyvenhat éves vagyok, hanem mert huszonöt évvel ezelőtt se vágtam bele. Másfajta személyiségű ember vagyok. Nem egy konkrét színházra pályázok, hanem kitaláltunk egy szerkezetet az alternatív és a kőszínházi lét között. Ha pedig ez nem jön össze, folytatódik az, ami a Bárka előtt is volt.
A tervekhez megvan az emberanyag is?
A. R.: Meg, de ezért nagyon nehéz és bizonytalan a helyzet, mert nem mondhatom azt senkinek, hogy várjon.
Akkor ezt az egészen közeli jövőre tervezed?
A. R.: Távolira nem is érdemes gondolkodni. Hogy kitartson a lendület és a „brand”, maximum fél éven belül kell megvalósítanunk a terveinket.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
