Interjú
Két világ között
2013-05. szám / Bóta Gábor
Dolhai Attila a Ghost című musicalben olyan fiatalembert játszik, akit meggyilkolnak, de képtelen a túlvilágra távozni, itt marad a két világ között.
Márciusban Jászai-díjat kaptál. Akkor azt mondtad, hogy ez a műfajnak is szól. Ez a szokásos udvariasság, vagy ebben azért benne van az, hogy a musical-színészet a szakmában még mindig nem igazán elismert, és ezért tartottad ezt fontosnak hangsúlyozni?
D. A.: Mindkettőről szó van. Nagy dolog nekem a Jászai-díj, mert én Kisvárdáról jöttem, és ez a díj hitet ad ahhoz, hogy munkával el lehet érni ilyen sikereket. Ehhez nyilvánvalóan kell a család, kellenek a tanárok, kell egy olyan igazgató és rendező, mint Kerényi Miklós Gábor, és kell a színház, ahol tíz év alatt ennyi szerepet kaptam. A prózai és zenés színházi összehasonlításban szerintem nincs ennyi, számtalan visszaigazolás szól arról, hogy a tényleges munkát a szakma is elismeri.
A legritkább eset, hogy operett- vagy musicalszínészt filmbe hívjanak.
D. A.: Ebben van igazság, de én így is boldog vagyok, hogy nem játszom filmekben. Az nyilvánvalóan egy másik típusú szakmai siker lenne, ha esetleg forgatásra hívnának.
Biztosan vágytál rá.
D. A.: Persze! Most is vágyom. Aki színpadon van, az általában vágyik rá, hogy a színészetét a filmvásznon is megmutathassa. A film óriási lehetőség arra, hogy eljussunk a nagyközönséghez, tömegekhez, és ez a fajta szakmai munka is csábító. Az az ismertség, amit egy nagyfilm meg tud hozni, nagyon vonzó.
Ez fordítva is működhetne, te már annyira ismert vagy, hogy közönséget hozhatnál a filmeknek is. Szerinted miért nem hívnak? Nem bíznak benne, hogy egy prózai szerepet el tudsz játszani?
D. A.: Egyszerűen nem jutok a filmrendezők eszébe. Mindenki azzal dolgozik, akit szakmai szempontból szeret, akivel már jól összeszokott, esetleg egy másik filmben látta, és nagyon tetszett neki. Senki nem mer kockáztatni, mindenki biztosra szeretne menni. És valljuk be, némi kockázatot jelent zenés színpadról lerángatni valakit, és kamera elé állítani. Több munkát jelent, többet kell foglalkozni vele. Így sokkal több energiába kerül létrehozni valamit, mintha olyannal dolgoznak, akinek ebben már nagy rutinja van.
Ráadásul, akik hívhatnának, a filmrendezők, nem sűrűn ücsörögnek az Operettszínház nézőterén, így azonkívül, amit a tévében való feltűnéseidből tapasztalhatnak, nem látják, hogy mit tudsz, mit nem. | hirdetés
 |
|
D. A.: Ez is így van. A filmes szakmában mindenki ismeri egymást, és egymástól veszik az ötleteket, adnak javaslatokat. Nem biztos, hogy én jutok először az eszükbe. Ha zenés filmben gondolkoznak, akkor lehet, hogy hamarabb eszükbe jutok. Ha velem készítenének filmet, nem tudom, hogy az hozna-e sikert szakmailag és a kassza szempontjából. De nyilvánvalóan nagyon örülnék neki, ha volna arra lehetőség, hogy ezt kipróbáljam.
Az Operettszínházban viszont kétségkívül te vagy az első számú bonviván. Ez lehet abszolút jó, de időnként kellemetlen is, hogy a kollégáid csúnyán néznek rád, mert Dolhai megint az első szereposztásban elviszi a tejfölt.
D. A.: Ha musicalről beszélünk, akkor ebben van néminemű igazság. Ha operettről van szó, akkor soha nem a bonviváné lesz a tejföl. A bonvivánság valóban nagy és jelentős szerepkört jelent, de a közönség nagy szeretete és a sok tejföl a táncoskomikusé. Minél több a feladat, annál nehezebb azt a színvonalat hozni, amit én elvárok magamtól. Meg azt gondolom, hogy a közönség is elvárja. Szóval igen, sok darabban vagyok benne, és ez örömmel tölt el, de nem szeretnék szétforgácsolódni. Mind az operettekben, mind a musicalekben igen tehetséges kollégáim éppen olyan jól megállják a helyüket a színpadon, mint én.
Miközben most musical-bemutatód lesz, kicsit kezdesz átpártolni az operetthez, mert abban a műfajban idősebb korban is lehet főszerepeket játszani, míg a musical inkább a fiatalok műfaja.
D. A.: Ezt jól látod. Valóban szándékosság van abban, hogy egyre több operettben játszom. Ezekben tovább lehet nagy és komoly szerepeket játszani, énekelni.
Énekesi szempontból is gyakran nehezebb feladatot jelenthetnek az operettek, melyek egy része már-már az operához közelít.
D. A.: Így van. És az mindig jó, amikor nagyokat kell énekelni, és nagyokat kell közben tanulni. Amikor ennek a végéhez érünk, euforikus érzés, amikor jól szól a hang.
Most a Ghost című musicalben leszel a férfi főszereplő.
D. A.: Igen, de ebben az esetben sem az enyém a tejföl, hanem szerintem a női főszereplőé, Mollyé, akit Vágó Bernadett alakít. A szövegkönyv szerint én vagyok az áldozat, aki a negyedik jelenetben meghal, és azután mindenütt megjelenik. A Ghost című filmet lassan húsz éve mutatták be, és annak készült egy zenés színpadi verziója. A történet arról szól, hogy van egy fiatal pár meg egy barát, és a fiatal párból a fiú gyilkosság áldozata lesz. Őt játszom én. Ez a fiú nem tud elmenni a túlvilágra, hanem ott marad a két világ között, és próbálja kideríteni, hogy miért kellett neki meghalnia. Aztán kiderül, hogy gyilkosság volt, és a legjobb barátja adott rá megbízást. A fiú egyfolytában a színpadon van, de nem nagyon tud kommunikálni senkivel. Ez az igen nehéz ebben a szerepben. Nincs nagyon szövege, csak az játszható el, hogy magában beszél. Próbál másokhoz szólni, akik nem vesznek róla tudomást. Szép a darab zenéje, könnyen emészthető. A mai popvilágra hasonlít zenei szempontból. Slágergyanúsak a dalok, amiket lehet, hogy amikor a nézők kifelé mennek a színházból, már énekelni fognak.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
