Interjú
Egész életemben oda vágytam
2013-05. szám / Szepesi Krisztina
Azt mondja, a férfi nem lehet gyáva. És a színész sem. Kulka János nem először távozott úgy színházból, ahogyan most a Nemzetiből, de mint minden fontos döntése után, ezúttal is jó lehetőségek várják. A közeljövőben sok új feladata lesz, legközelebb július 4-től a Belvárosi
 Színházban látható a Hippolyt címszerepében. Nemrég mutatták be a Katona József Színházban A nép ellenségét.
Szuperlatívuszokban beszélt az ottani munkáról. Meglepődött, amikor szerződést ajánlottak?
K. J.: Az történt, amire a legkevésbé sem számítottam. A bemutató utáni banketten jött oda hozzám Máté Gábor. Olyan volt, mint a régi szép időkben, amikor a színészt valóban a munkája alapján szerződtették. Legalábbis jólesik azt remélni, hogy Zsámbéki, Máté és Ascher az elmúlt két hónap közös munkája alapján döntött úgy, hogy tagként számítanak rám a Katonában. Azért is vagyok nagyon boldog, mert tulajdonképpen egész életemben oda vágytam. Egy el nem varrt szál volt ez, olyan út, amin egyszer végig szerettem volna menni, hiszen sok kollégámnak Kaposvárról teljesen magától értetődő módon a Katonába vitt az útja.
Miért nem ment velük?
K. J.: Mert nem kellettem. Sokan mondták, és legfőképpen osztályfőnököm, Kazimir Károly, hogy negyvenéves korom után lesz belőlem igazi színész. Ezt nyilván huszonkét évesen még nagyon rosszul viseltem, mikor az osztálytársaim igazán fiatalon nagy sztárok lettek a legjobb fővárosi színházakban. Persze arról, hogy Pécsre kerültem, kiderült, hogy a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. De Kazimirnek igaza lett, mert valóban negyvenéves korom után kezdtem el valamit megérteni magamból és a színházból, és addigra sikerült a munkát a saját vélt vagy valós sérelmeim elé helyezni. Még az utolsó pillanatban, így 54 évesen azt hiszem, megértettem, miről szól a színész munkája.
A Katonában is hasonlóan jó csapatba kerül, mint amilyen a nemzetis volt?
K. J.: Ez egy elképesztően értékes társulat. Mint az élet más területein is, manapság nagyon kevés közösség marad meg, így nagy kincs, hogy itt közös ízlésű, gondolkodású és azonos világnézetű emberek dolgoznak együtt, éppúgy, mint a Nemzetiben.
A mindig fontosnak tartott és áhított szabadság azért megmarad?
K. J.: Igen, mert talán az, hogy meg tudtam hozni azt a döntést, hogy eljöjjek a Nemzetiből minden fájdalom ellenére nagyon könnyen, erőt adott és a szabadság illúzióját. Már elég sokszor hoztam ilyen döntést, és talán épp ez a bátorság szülte mindig a még jobb lehetőségeket. Én persze könnyen beszélek, hiszen egyedül élek, nem kell eltartanom egy családot, s akár a házamat is eladhatom, ha kell. Mert egy dologtól féltem mindig is, hogy kiszolgáltatott leszek az ostoba emberek akaratának, és olyan méltatlan helyzetbe kerülök, amit nem tudnék elviselni. A szabadság iránti vágy hajtott engem mindig a lusta és kényelmes természetem ellenére, hogy ezeket a döntéseket ösztönösen, mérlegelés nélkül tudjam meghozni.
Amikor még csak körvonalazódni látszott, hogy ennek a nemzetis csapatnak ezek az utolsó hónapjai együtt, akkor is halálos nyugalommal nyilatkozott.
K. J.: Mert mi lett volna, ha idegeskedem? Utálok félni és gyűlölöm a félelmet magát. Ízléstelennek és férfiatlannak tartom, hogy egy ép és egészséges, 54 éves férfi a saját sorsáért aggodalmaskodjon. Lehet, hogy engem elkényeztetett az élet, de én nem gondolom azt, hogy a színészek akarattalan és másoknak kiszolgáltatott emberek lehetnek csak. Egy színésznek igenis képesnek kell lennie arra, hogy befolyásolni tudja a saját sorsát. Nem szabad felmentést adni magunknak, ha egy egész kicsi lehetőségünk is van arra, hogy saját magunk döntsünk a sorsunkról.
Sok munkája lesz a közeljövőben a Katonán kívül is.
K. J.: Az egyik első Mohácsiékkal a Hippolyt az Orlai Produkcióban, aztán Bozsik Yvette rendezi a Chicagót a Centrál Színházban, amiben Billy Flynn lennék. Úgy néz ki, lesz még egy bemutatóm Orlai Tibornál valamikor február elején, Máté Gáborral pedig arról beszéltünk, hogy tavaszig A nép ellenségét játszom, aztán ha találnak valami nekem valót, még egy bemutatóm lesz a Katonában.
A Hippolyt címszerepe legalább annyira meglepő, mint Ibsen polgármestere.
K. J.: Érdekes, én pedig azt hittem, eddig is nagyon sok ilyet játszottam. De ez a színész dolga, hogy ha a néző elképzel valamilyennek, meg tudjam lepni. A Hippolyt kapcsán, mivel szerettem a régi nagy filmet, aztán azt a legendás előadást Benedekkel, Szacsvayval és Molnár Piroskával, soha nem gondoltam volna, hogy ezt a szerepet nekem el kellene játszanom. De nagyon kíváncsi vagyok rá és Mohácsiékra, hiszen nagyon sok, szeretetteli, jó munka fűz hozzájuk, többek között az Egyszer élünk…, amit nagyon nehéz lesz utoljára játszani.
| hirdetés
 |
|
Még semmit se tudható Mohácsi terveiről. Nem érdeklődött, mielőtt igent mondott?
K. J.: Szeretem, ha meglepnek. Nem vagyok az a készülős, hozzáolvasós színész. A lényeg, hogy legyen valami új. De szerintem egy színész a rendező alapján választ, Mohácsi János pedig azok közé a ritka rendezők közé tartozik, akivel bármikor bármit elvállalok. Szemtelen, pimasz és bátor. Csupa olyan, ami én nem vagyok, így ha vele dolgozom, együtt rosszalkodhatunk.
Szóba került az utolsó Egyszer élünk… Lesz még pár ilyen szomorú este a Nemzetiben júniusig.
K. J.: A szívem megszakad, hogy ennyi szép előadás eltűnik az életemből. Eddig is sokat sírtunk, ezután is fogunk. Amíg a dolgok racionális része zajlott, hogy eldöntöttem és bejelentettem, hogy elmegyek, nem volt nagy baj. De az, mikor majd össze kell pakolni az öltözőben a tíz év alatt összegyűlt képeket, leveleket, ajándékokat, és úgy kell elválni kollégáktól, hogy tényleg nem lehet tudni, mikor dolgozunk együtt legközelebb, nagyon fájdalmas lesz. De minden válás ilyen.
Az új kezdet pedig jó.
K. J.: Olyan, mint amikor a gyerek megy az új iskolába. Tíz évig reggelente beültem az autóba, végigmentem a budai alsó rakparton, és kiszálltam a Nemzetinél. Ez most megszűnik. Furcsa lesz.
Ragaszkodik az állandósághoz?
K. J.: Azt hiszem, semmihez nem ragaszkodom igazán. Kötődöm emberekhez, érzésekhez, de tárgyakhoz, helyekhez nem nagyon.
Ezt a gondolkodást a buddhista filozófia hozta?
K. J.: Nem szeretek erről beszélni, mert mindenki félreérti. Ez a filozófia nekem azt tanítja, hogy ne akarjak az életnél okosabb lenni, és tanuljak meg szemlélődni, elfogadni és főleg saját magamat megismerni. Jó lecke ez. Nehéz. Persze a nagy érzelmek engem is megráznak, de próbálok nyugalomban élni, ami a legjobb alap mindenhez. Már nem akarom magamat megenni a fölösleges indulatokban.
Azt mondja, nem dühöng. Az nem düh, amikor odaáll egy kezdeményezés mellé?
K. J.: Nem dühből teszem, hanem mert sok mindenről azt érzem, igazságtalan. Ha ott állok egy Milla-tüntetésen, szembenéz velem több tízezer, kedves, jófej ember, akivel bármikor elbeszélgetnék egy kávé mellett. Jó, hogy van egy ilyen közösség, amelyik ki mer állni. Az igazságérzetem visz oda engem is és azt hiszem, nagyon utálnám és gyávának tartanám magam, ha nem mennék. Mert olyan sokszor nem állunk ki a saját igazunkért és nem tanulunk meg felnőtt állampolgárok lenni, hogy talán van ebben valami példamutatás is. Valamiért nem is lettem közellenség. A nézőtérre nézve se gondolkodom azon, ki melyik irányba szavaz. A lényeg, hogy mind eljöttek megnézni engem.
A bulvársztárságot is ügyesen sikerült kikerülni, amikor a Szombat esti lázban táncolt.
K. J.: Azt hogy szerettem…. És persze hosszú a lista arról is, amikor valamire nemet mondtam, de ez is erősített rajtam. Van néha kísértés, amikor egy munkával nagy pénzt lehetne keresni, de aztán a józan ész dönt. A Szombat esti lázra ösztönösen mondtam igent. Lehet, hogy volt benne hiúság és az a vágy, hogy ne fehér köpenyben emlékezzenek rám, de a parketten állni a gyönyörű Keleti Andival fantasztikus volt. És volt legalább öt olyan boldog pillanatom a műsorban, amit senkivel nem cserélnék el. Ez egy olyan tévéműsor, ami mögött iszonyatos mennyiségű munka van.
A rengeteg feladata mellett most nem is jutna ideje igent mondani a tévés felkéréseknek.
K. J.: Ráadásul most dőlt el, hogy a színházi feladatok mellé egy filmszerepet is kaptam Fazekas Csaba új, Szving című filmjében, Csákányi Eszter, Törőcsik Mari, Ónodi Eszter és többek közt Törőcsik Franciska mellett. Amióta A vizsgát leforgattuk Bergendy Péterrel, azóta vágyom még egy mozifilmre, és most ez is valóra válik…
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
