Jegyzet
XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozó
2013-06. szám / Bóta Gábor
A legtöbbeknél az verte ki a biztosítékot a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozón, hogy Vidnyánszky Attila a debreceni Csokonai Színház Bolha a fülbe előadásában Brüsszelbe helyezte a kuplerájt.
Lehet-e Brüsszelben a bordély egy Feydeau-bohózatban? Tulajdonképpen miért is ne lehetne? A rendezők átírnak darabokat, kihúznak belőlük, ide-oda helyeznek jeleneteket, ha mindennek van értelme, és még színvonalas teljesítmény is kerekedik ki belőle, az előadás jótáll magáért. Ahogy Vidnyánszky számos meglehetősen jelentékeny, sőt, nagy előadása esetében így történt. De a Bolha a fülbe nem ilyen. Egyszer elég hagyományosan megrendezte már az Új Színházban, abszolút gördülékenyen működött a francia bohózat, félreértés volt félreértés hátán, poén követett poént, de közben azért érezhettük, hogy senki nem boldog igazán, emiatt rohangászik eszeveszetten, hajszol valamiféle kielégülést, amiben amúgy nem lesz része. Végül azonban mégiscsak visszaáll az eredeti világrend, folyik tovább a disztingvált polgári lét, ami alatt vulkánok, indulatok szunnyadnak, a darab végére azért sikerül őket viszonylagos nyugvópontra juttatni. Most viszont több a harsány hang, a túlzottan széles gesztus, mint az igazi érzelem. És az első felvonás, ami feltehetően Párizsban játszódik, még mit sem sejtet arról, hogyan is kerülnek a szereplők Brüsszelbe, ahogy a harmadikban sincs ennek lecsengése. A kupleráj-jelenet végén megjelenik betyárgúnyában Trill Zsolt, aki a főszerepet játssza, és közli, hogy úgy látszik, neki kell itt rendet tennie. De ennek sincs se előzménye, se bármilyen következménye. Persze, lehet valakinek az a véleménye, hogy a magyaroknak kell rendet vágniuk Európában, még ha nehezen is osztható ez a vélemény, de azért ezt ennél árnyaltabban, jobban alátámasztva kell kifejteni, és ezt amúgy Vidnyánszkynál kevesebben tudják jobban. Hiszen éppen ő szokott kardoskodni az általánosabb érvényű, elmélyültebb, a napi aktualitásoknak kevésbé engedő színház mellett.
A Magyar Teátrumi Társaság belépésével a fesztivál tulajdonosai közé sejthető volt, hogy megnövekszik a vidéki előadások száma a versenyprogramban. És ez lehetett volna fölöttébb szerencsés is, de sajnos az általam látott produkciók nem igazolták ennek létjogosultságát.
A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Színésznők produkciójának Pécsre hozatalát leginkább Ecsedi Erzsébet fellépése indokolhatta. April de Angelis darabja amúgy feledhető. Régi időkbe visszamenő színházban játszódik, amiben színésznők féltékenykednek, marják és olykor segítik egymást, összezárva egy öltözőben hisztériáznak, kibékülnek, majd újra összevesznek, miközben elsuhan az élet. Bulvár hatásvadászat, a színház a színházban rendszerint hatásos témája keveredik némi mélységgel és még több álmélységgel. A siker érdekében felvonultatható a színészi eszközök garmadája. Hálás szerepdarabnak is mondható, amit Sztarenki Pál hatásosan rendezett meg. Ecsedi azonban tüskésebben, lepusztultabban játssza a tapasztalt öltöztetőt, színházi mindenest, aki azért színésznői feladatokat is ellát. Nemcsak a színházról tud mindent, hanem a világról is. Ahogy az előadás elején mint ősöregasszony megjelenik, a tekintetében rögtön együtt van az eszelős kíváncsiság és a totális lemondás, lerí róla a hatalmas tapasztalat, de már megroggyanva legyint sok mindenre, miközben hallatlan erő van benne. Nem használ széles gesztusokat, nem szabdalja értelmetlen vehemenciával a levegőt, olyan, mint egy méltóságos, sziklaszilárd fatömb, aminek önmagában is súlya, tekintélye van, a puszta léte is figyelemre méltó. Nem rosszak a kollégái, Kiss Mari, Kovács Olga, Misurák Tünde, Madák Zsuzsanna, néha ugyan többet drámáznak a kelleténél, de valamivel még többet is nyújtanak, mint ami a csenevész anyag alapján egyáltalán remélhető.
A Komáromi Jókai Színház pedig a III. Richárdban a töredékét sem nyújtja annak, amit tőle megszokhattunk. Jó társulat pedig. Nemrég láthattuk tőlük például A hentessegéd című produkciót a Thália Színházban, szürreális vízió keveredett vaskosan fájdalmas valósággal, kor- és kórtörténettel, és olvadt össze egységes játékmóddal. A III. Richárdban, Martin Huba rendezésében, viszont semmi nem harmonizál semmivel. Öblögetős, avítt előadásmód, nehezen elviselhető drámázás ugyanúgy van benne, ahogy akadnak kínosan hamis hangok és csaknem dilettáns mozdulatok, mintha valami évtizedekkel ezelőtti múzeumi előadást látnánk. Mindehhez expresszív momentumok és vizualitás is társul, de a közhelyes mondandón kívül, hogy a hatalom mennyire torzító, és tőle elaljasulhat az ember, semmi olyan tartalom nem illeszkedik hozzá, ami bármilyen módon is igazolná, hogy a rendező miért is vette elő ezt a remekművet. A jobb sorsra érdemes Mokos Attila hol ágál a címszerepben, hol idegesen gyorsbeszédre vált, hol egyenesen felénk beszél. Iparkodik, küzd, izzad, de igazából szinte semmi nem jön össze, csak gyakran az unalom. A másik határon túli magyar előadás, a marosvásárhelyiek által játszott Bányavakság kiváló, de ezt nem a fesztiválon láttam. | hirdetés
 |
|
Különben Marosvásárhelyről volt még egy nagyszerű produkció, de az off-programban. Bocsárdi László két kortárs lengyel egyfelvonásost rendezett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Karának mesterképzésében résztvevőkkel. Michal Walczak Homokozó és Marek Modzelewski Koronázás című műveinek előadása sötét, groteszk, erőteljes fekete humorral és roppant invenciózus színészi játékkal teljes vízió. Az előbbi arról regél, hogy már a gyerekek is mennyire képtelenek kilépni a tömegfilmek sablonvilágából, és milyen nehéz kapcsolatot teremteniük egymással, hogy aztán a második részben a felelősségteljes felnőtté válás elmaradása, a családi kötelék cafatokra hullásának tanúi lehessünk. Sokat nevetünk, de gyakran tényleg torkunkra forr a nevetés. Átélt, ötletes, olykor megrendítő és irigylésre méltóan egységes a játék, miközben érezhetők benne a markáns egyéniségek.
Markáns egyéniségek vannak jelen Martin McDonagh Vaknyugatának előadásában is a kaposvári Csiky Gergely Színház színeiben. Lepukkant, elhagyatott, elmagányosodásra és depresszióra hajlamosító ír vidéken járunk, ami persze temérdek helyszínnel behelyettesíthető. Két testvér végeérhetetlenül marja egymást, nem tudnak kibékülni se a másikkal, se a világgal, se magukkal, se semmivel. Öröm Kovács Lajost, ezt a nagyformátumú, végletes érzelmeket megjelenítő színészt újra színpadon látni, nem biztos a szövegmondása, olykor a ritmus is döccen miatta, de mégiscsak fontos, hogy jelen van. Igazi ősbölény, hihetetlen nyers erővel képes jelen lenni. Hunyadkürti György méltó párja, ő a józanabb, de azért szintén hevülékeny, idegesen izgő-mozgó, aki a testvérével se tud élni, de nélküle sem. Rátóti Zoltán a rengeteget vívódó, részeges pap, elveszettebb, mint a hívei, öngyilkos is lesz. Mészáros Sára pedig megmutatja, hogy egy fiatal lány mennyire egyedül marad ebben a reménytelenségben. Bérczes László rendezése több kilátástalanságot, nagyobb depressziót mutat, mint a Gothár Péter által az Átriumban bemutatott verzió.
A Picasso kalandjai viszont maga a vidámság Méhes László rendezésében, a Pécsi Nemzeti Színházban. Hans Alfredson – Tage Danielsson elmés blődlije a huszadik század történelmén és a festőgéniusz életén rohan végig villanásokban, a deszkákon is filmszerű, villódzó jelenetekben. Méhes már színpadra állította a Pesti Színházban. Most szintén elemében van. Sokat röhögünk, mert még a második világháborús jelenetek is mókásak, elevenek, ötletdúsak, itt bármi görbe tükörben látszik. Jót tesz a produkciónak, hogy a Pécsi Balett is közreműködik benne, így minden fokozottan mozgásban van, valósággal áthömpölyögnek egymásba a különböző szituációk. Hajduk Károly nyurga, gyermeki lelkű, bármilyen bolondságba belevihető, szédült Picassója pedig abszolút élvezetes. Nincs azonban különösebb súlya, mélysége annak, amit látunk, ezért inkább nívós, off-programba illő szórakozás. De a mostani mezőnyben a versenyprogramban is üdítően hat.
Fontos, hogy a szakmai zsűri nem a rossz, de sejthetően bizonyos szempontok alapján kebelbelinek számító produkciókat díjazta. És nem is feltétlen a pozitív végkicsengésűeket. Se a legjobb előadásnak bizonyult – általam szintén korábban látott – Jóembert keresünk a Vígből, se Mundruczó Kornél keményen ütős rendezése, a Szégyen, a Trafó és a Proton Színház színeiben nem ilyen. De társadalmi szempontból sajnos kevés ennyire érzékeny és színvonalasan kivitelezett produkciót láthattunk Pécsen.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
