Interjú
Az utcáról lett vámpír
2013-06. szám / Bóta Gábor
Egyházi Géza szinte besétált a Vámpírok bálja főszerepébe, ami a színészi pályára lökte. A nyáron A madarász címszerepében a Városmajorban, és a Máthé Péter–Cserháti Zsuzsa-emlékkoncerten a Margitszigeten láthatjuk.
Eredendően szállodaigazgató akartál lenni, de aztán egy zongorista felfedezte, hogy milyen jó hangod van. Ez hogyan történt?
E. G.: Volt egy étterem, a Belcanto az Operaház mellett, ahol énekeltek a pincérek, és én ott voltam pincér. Tudták rólam, hogy szeretek énekelni. Ezért keresett meg egy séf kollégám, hogy „na, ez neked van kitalálva!”. És itt nemcsak a hátsó helyiségekben, hanem a vendégtérben is énekelhettem. Persze, csak kórusban.
Többször jártam ott, és mindig reméltem, egyszer majd úgy hozza ki nekem az ételeket a pincér, hogy közben énekel…
E. G.: Hát annyira nem voltunk bátrak. Szerintem ez hibája is volt a helynek. Nem annyira rajtunk volt ám a hangsúly, hanem ez inkább csak az értékesítést elősegítő jópofaság volt.
De azért énekórákra kezdtél járni, és itt mondta neked egy zongorista, hogy érdemes ezzel foglalkoznod?
E. G.: Már ekkor nem voltam túl fiatal, de arra azért hagytam magam rábeszélni, hogy eljárkáljak órákat venni. Az újpesti zeneiskolába szinte lasszóval húztak el, aztán megtetszett a dolog, és utána már önjáró voltam. Szépen a klasszikusokkal elkezdtünk hangot képezni Kárpáti Magdolna tanárnővel. A Belcantóban játszott Berki Sándor Kék Duna Szalonzenekara. Ha éppen nem volt tenoristájuk, elvittek magukkal haknizni jobbra-balra. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy van egy ilyen hobbim, amivel még kis mellékes is jön, de nem gondoltam, hogy az életemet erre alapoznám.
Magadtól mentél el a Vámpírok bálja válogatására?
E. G.: Évekig bőszen hakniztam, azt sem tudtam, melyik darabból éneklem az operettrészleteket. Egy állóhajón, ahol amerikaiaknak és ausztráloknak csináltunk folklór- operett műsorokat, egy táncoslány mondta, hogy szerinte meg kellene próbálnom ezt a válogatást, mert ő látta a Vámpírok bálját 1997-ben Bécsben, és szerinte olyanforma ember volt ott a főszereplő, mint amilyen én vagyok. Addig nem is hallottam erről a musicalről, de az utolsó pillanatban jelentkeztem a válogatásra. Akkor különben az Operettszínházban volt egy szerepem a Rómeó és Júliában, Párist játszottam, mert már el-eljártam meghallgatásokra. És egy utazó társulattal is jártam Németországba, de még mindig nem ebből éltem. A Vámpírok bálja meghallgatására külföldről érkezett a válogató bizottság, és tulajdonképpen belesétáltam a szerepbe, mert hasonló korú, hangú, magasságú embert kerestek, mint amilyen én vagyok.
Arról híresült el ez a casting, hogy nagyon neves színészek zsinórban kihullottak, és végül szinte csupa névtelen ember került bele a produkcióba, akik különben pont megfeleltek az adott szerepre.
E. G.: Ugyanis Polanski embereinek nem az volt az érdekes, hogy ki kicsoda, és eddig mit csinált a hazai musicaléletben, hanem ők pontosan tudták, hiszen már tíz éve ment a Vámpírok bálja német nyelvterületen, milyen karaktereket keresnek. Magát a darabot reklámozzák sokkal inkább, mint a szereplőgárdát. Nem nevekkel, hanem inkább emblémákkal adják el a musicaleket.
| hirdetés
 |
|
Miután színészetet egyáltalán nem tanultál, a Vámpírok báljába való betanításod nyilván kicsit idomítás volt. Elvárták tőled azt, amit már más jól megcsinált.
E. G.: Igen, ezt nagyon jól fogalmazod meg. Ez egy klónozása volt a produkciónak, amely főleg német nyelvterületen sikeres. Alapvetően ugyanazokra a pillérekre épül mindenütt, és valóban nem túl nagy szabadságuk van a színészeknek. De azért a magyarországi bemutatóhoz igen sokat hozzátett Kentaur díszlete, jelmeze, az ő kreativitása. Tulajdonképpen vele éledt újjá ez a darab, mutatták be ismét Bécsben, és indult újabb útjára.
Hogy érezted, mennyire vagy te ettől színész?
E. G.: Nem éreztem azt, hogy ettől hátradőlhetek. Én nem húszévesen kerültem bele ebbe a show-business világba. Azért két lábbal a talajon állva fogadtam azokat az előrejelzéseket, hogy „hú, Gézukám, ki se fogsz tudni menni a hátsó kijáraton, mert rajongók rohannak meg”. Persze ennek az illúziónak sokan áldozatul esünk, és kicsit én is úgy éreztem, hogy na, valaki lettem.
Megnéztem két szereposztást, és le is írtam, hogy az alkatod szempontjából teljesen jó neked ez a szerep, de Nagy Sándor, aki jóval alacsonyabb nálad, és végül is alig játszotta a vámpírt, színészi szempontból sokkal izgalmasabb.
E. G.: Volt ennek a megállapításnak alapja, ezt nem is tagadom. Hiszen én majdnem az utcáról belépve csináltam egy főszerepet. Azóta mondhatom, hogy fejlődtem valamit, és ez a szerep nekem nagyon sok mást hozott.
Ez indított el a pályán.
E. G.: Így van. Kecskeméten jelentős szerepeket játszhattam el, többek közt a Nyomorultak Jean Valjeanját és több operett bonviván-főszerepet. Általában pontosan amiatt, hogy nem erre a pályára készültem, az a tapasztalatom, tartanak is tőlem, a prózámtól. Az pedig már eldőlt, hogy én táncos szerepben teljesen használhatatlan vagyok. Színészi szempontból nem hiszem, hogy utol tudom érni azokat, akik húsz évvel előttem kezdték a szakmát. Nagy szerencsének, kegynek érzem, hogy ebben a szakmában van munkám. De nem szálltam el ettől, pontosan tudom, hogy hova tegyem magam.
A Városmajorban A madarász című operett címszerepében leszel látható, a Margitszigeten pedig a Máté Péter–Cserháti Zsuzsa-emlékkoncerten.
E. G.: Még csak most alakul, ki melyik számot fogja énekelni, azt gondolom, hogy mindkét művésznek olyan életpályája volt, és olyan slágereket tettek bele a köztudatba, hogy az általuk énekelt dalok népszerűsége nem kétséges. Úgyhogy ez nem lehet rossz buli, nagyon elit gárdával fogunk koncertet adni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
