Interjú
Bródy szekerén
2013-07. szám / Kiss Péter
Valóságos nemzeti ereklyénk az István, a király. A Szörényi–Bródy szerzőpáros rockoperája az 1983-as ősbemutató óta számos alkalommal, többféle feldolgozásban került színre, kiváltképp Szent István napján és környékén.
 Idén augusztusban, a 30. születésnapján újra a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik fő attrakciója lesz. A mű szövegírója, Bródy János szintén reneszánszát éli. Sokfelé koncertezik és dalokat ír. Változatlanul a szerelemről (is). Túl a hatvanon. Nyuggerként.
Mi lehet a darab titka, hogy ugyanolyan érvényes ma is, mint harminc évvel ezelőtt?
B. J.: Ez a mű magában hordozza Magyarország sok évszázados, ellentmondásokkal teli és folyamatos őrlődését a nemzeti önazonosság, a hagyományokhoz való hűség és a progresszió, a haladás, az európai nemzetek sorába való integrálódás között. Úgy tűnik, sikerült a zenés műfaj szabályainak megfelelően, kissé képszerűen, de mégis mindenki számára érthetően ezt a konfliktust úgy fölmutatni, hogy az emberek jelentős része megértette, egyik eszmét, gondolatot, vágyat sem lehet a magyar történelemből kiiktatni. A bemutató annak idején hihetetlen erővel tudta demonstrálni azt az érzést, hogy végül is mindannyian magyarok vagyunk, meg kéne értenünk egymást.
Milyen emlékeket őrzöl a közös munkáról?
B. J.: Ebben az időben a Leventével való alkotói kapcsolatom, mondhatom, a legszebb korszakában volt, hiszen a Fonográfban is remek dalokat írtunk, sikeres szólólemezeket is készítettünk, nem szólva arról, hogy az első színházi produkciónk végül is nem az István, a király lett, hanem a Kőműves Kelemen, ami szintén nagy egyetértésben és nagyon jó hangulatban készült. Nyilvánvaló volt számomra, hogy Levente zeneszerzői képessége egészen elképesztően magas minőséget képvisel, Levente pedig rendszeresen „koszorús költőnek” nevezett. Rendkívüli módon megbíztunk egymás tehetségében. Semmiféle nézeteltérésre nem emlékszem, mert ha volt is bennünk különböző megközelítése a témának, az is belekerült, amit a Levente szeretett volna látni, és az is, amit én tartottam fontosnak.
Ezúttal Alföldi Róbert rendezi az Istvánt. Tudtok valamit a „koncepciójáról”?
B. J.: Robi azt mondta nekünk, hogy ez egy magyar színpadon, magyar színészek által, magyar konfliktusról szóló darab, amit egy mai magyar kortárs műnek tekint. És így is fogja megrendezni. Mi ennek nagyon örültünk, és nem kívántunk semmilyen módon beleszólni az elképzelésébe. A szegedi premier nagy meglepetés lesz nekünk is.
Nemes gesztus. Merthogy úgy tartják, a halott szerző a jó szerző…
B. J.: Ilyen értelemben nem tekintjük magunkat élő szerzőnek… Semmi kifogásunk nincs az ellen, ha most egy általunk rendkívül tehetségesnek tartott rendező veszi kézbe az ügyet. Szabad kezet kapott. Egyébként ez az első olyan István, a király előadás, amelyben személy szerint nem is veszünk részt. Minden eddigi felújításban általában megjelentünk a magunk kis szerepével, de ebben nem kívántuk még ezt sem. Ez azt jelenti a maga szimbolikájával, hogy teljes mértékben elfogadtuk, ez az előadás már tőlünk függetlenül működik.
Karakán dolog volt Szörényi Leventétől, hogy Alföldit védelmébe vette, amikor nemtelen támadások kereszttüzébe került. S mintha az a fal is leomlóban lenne, amelyet eltérő politikai meggyőződésetek emelt közétek.
B. J.: Azért ezt falnak nem nevezném. Nem vagyunk egyformák, tehát különbözőképpen közelítjük meg a dolgokat. Valószínűleg az együttműködésünk ezért volt mindig izgalmas és sokszínű. Az utóbbi időben egymás nélkül is sokat dolgoztunk, de azért mindig, újra meg újra találkozunk valahol. A politikai helyzet fordulataira másképp reagáltunk és ez gyakran volt forrása a feszültségeknek. De művészi ügyekben mostanában megint egyetértünk. Mindkettőnket felháborított, hogy a darab általunk kiválasztott és elfogadott rendezőjét méltatlan támadások érik. Levente úgy érezte – miután úgy tűnik, arról az oldalról érkeztek a támadások, ahol őt jobban tisztelik –, meg kell szólalnia. De ha mondjuk, Alföldi Róbertet ne adj’ isten abból a körből támadták volna, ahol az én barátaim vannak, akkor egész biztos, én is megszólaltam volna. | hirdetés
 |
|
Azt énekled: „Jól áll még a gitár, de már csak lazán markolom, és tud még örömet szerezni, ha jól behangolom…”
B. J.: Szokták mondani, a kígyóbűvölő tánca nem a kígyón múlik… De azért hadd jegyezzem meg, hogy az Illés szekerén című nagylemezem platinalemez lett, és elnyerte az év klasszikus poplemeze díjat. Úgy látszik, tudok még örömet szerezni, és igyekszem formában maradni. Ami azt illeti, azért a dalszövegeimnek nem mindenhol örülnek egyformán. Vannak helyek, ahova mostanában nem nagyon hívnak.
Sokfelé koncertezel, felléptél többek közt a Farkasházy-kúriában is. Milyen volt a közönség?
B. J.: Estére már kicsit álmos és fáradt. Meleg is volt. Azt hiszem – miután alapvetően ott azért az aktuális politikai megközelítések keltették a legnagyobb érdeklődést –, az én dolgom a feszültségek oldása volt. Nekem mindegy, hogy kinek mi a politikai hitvallása, ha érti, hogy miről szólnak a dalok. Aki engem meghallgat, az rossz ember nem lehet.
A közéleti szereplésed mintha felerősödne az utóbbi időszakban. Például politikai nagygyűlések slágere lett a Lesz még Magyar Köztársaság című „verbunkod”…
B. J.: Mit mondjak erre? Azon kevés művész közé tartozom, akik nem titkolják a véleményüket olyan dolgokról sem, amikről mások nem mernek nyilvánosan beszélni. A mai világban a művészek jelentős része nagyon óvatos, nem szeretne belekeveredni az egyébként tényleg hazug és ingoványos aktuálpolitikába. Fortélyos félelem igazgatja (megint) őket.
Téged nem?
B. J.: Bennem már nincs félelem, mert valójában már nincs olyan sok hátra, hogy lenne mit féltenem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
