Interjú
A színház méltósága
2013-09. szám
A Bárka Színházban október 12–16. között Nemzetközi Monodráma Fesztivállal színesíti Seress Zoltán igazgató az évadnyitányt. Azt mondja, ez az a műfaj, mely visszaadja a színház és a színészet méltóságát,
és fontosnak tartja, hogy az egyébként is kísérletező színház részévé váljanak a monodrámák.
S. Z.: Ha az atlétikát a sportok királynőjének nevezik, akkor a monodrámát, amikor egy színész kiáll teljesen egyedül a színpadra, és megpróbál valamiféle dialógust kezdeményezni a nézőkkel, a színészi munka egyik legnagyobb feladatának tekintem. Egyedül lenni óriási felelősség és nagy szakmai biztonságot, tudást feltételez. Manapság sok a süketelés a közönséggel való kommunikációról, ám ebben a formában tényleg van egy különleges közvetlenség, amivel vissza lehet adni a színészet, a színház méltóságát. Először azt terveztük, hogy a saját színészeink adjanak elő monodrámát, de mivel vannak országok, például Oroszország, ahol ennek nagyon nagy hagyományai vannak, megszületett a nemzetközi fesztivál gondolata. Ezzel pedig a mi két színészünk – Spolarics Andrea és Varjú Olga – monodrámája méltó környezetbe kerül. Az, hogy a Café Budapesttel együttműködésben csináljuk ezt, azért logikus, mert a fesztivál már tavaly is inkább a kisebb, személyesebb produkciók intimitását helyezte előtérbe.
Mi alapján döntöttek a vendégelőadásokról és a saját darabokról?
S. Z.: Kaptunk jó ajánlatokat, és volt, amit én magam láttam, s úgy gondoltam, érdemes elhozni. Nálunk a színházban pedig adott volt a lehetőség bárkinek, hogy a saját ötletét megvalósítsa azokkal, akikkel szeretné, arról, amiről szeretné. Azt szerettem volna, hogy szülessen meg a színész önálló szellemi terméke, hogy kiderüljön, nemcsak végrehajtók vagyunk, hanem konstruktív elmék, alkotók, akik nélkül nem működik a színház. Nem akartunk tematizálni, mégis nagyon sok egyezés van a gondolatok között. Van például történet egy gyógyíthatatlan betegről, aki arról beszél, miért boldog mégis. Egy nőről, aki végigmegy másvalaki életén, és végül kiderül, hogy az bizony az övé. Aztán egy másik nőről, aki végiggondolja az életét, majd kétségbeesve látja, hogy egészen eddig másvalaki életét élte. Ezek a magányosságok, egyedüllétek a világ legérdekesebb történetei. Ilyenkor a színész önmaga se tud elbújni sem maga, sem a közönség elől.
Sokszor van szó arról, hogy a Bárka főként a fiatal korosztályt szólítja meg. Egy monodráma fesztivál mennyire fér ebbe bele?
S. Z.: Meg kell állni egy pillanatra, akkora a zaj, a forgalom, olyan sok az információ sokféle értelemben. Kell, hogy a fiatalok is találkozzanak az egyedülléttel, hogy pőrén lássák ezeknek a történeteknek a lényegét. Sokan mondják kissé cinikusan, hogy a néző kiskorú és ártatlan. Szerintem pedig nagykorú és ártatlan. Ha ez a kettő egy fiatalban találkozik a színházzal, nagyon érdekes lehet az eredmény. És persze elment a világ, az Egy őrült naplóját nem lehet havi tízszer játszani, mint annak idején Darvas Iván, de nem szabad azt mondani, hogy manapság az ilyesmi kockázatos. Ragaszkodni kell olyan fontos alapvetésekhez, mint például Peter Brooké, aki azt mondta, ha egy ember átmegy egy szobán, az már színház. Szeretném, ha úgy éreznék az emberek, ezekre az estékre igényük van. Fontosnak tartom a kísérleteket, miközben nem tudom, én oda mernék-e állni egyedül valamivel, ami izgalmas, és amiben én magam erős tudnék lenni.
A két saját monodrámát tovább játssza a színház?
S. Z.: Szeretném, hogy a Bárka programjának részei legyenek havonta néhányszor ezek az előadások. Kockázatos, de eddig se éltünk másképp itt a Bárkán például azzal, hogy csak kortárs színdarabokat játszunk.
| hirdetés
 |
|
Mennyire sikeresek ezek a kísérletek?
S. Z.: Nem szeretnék félrebeszélni: a 2011/12-es évad hasonló időszakához képest 2013 első félévének nettó jegybevétele jobb volt. A drámafoglalkozásaink pedig nagyon hatékonyan és sikeresen működnek, amiket mi még 2008-ban kezdtünk Vidovszky Gyuri vezetésével, akkor, amikor még semmiféle támogatást nem kaptunk ehhez.
A drámafoglalkozásokra látogató gyerekekből lesznek a jövő színházcsinálói vagy nézői?
S. Z.: Bizonyos mesterségek kapcsán nem lehet feltenni a kérdést, hogy miért azt választottad. Ilyen szerintem a színészet is. Vagyis a jövő színházcsinálói már meg vannak „jelölve”, és ha betévednek hozzánk vagy máshová, akkor ez csak megerősítést nyer. De a nézők valóban azokból a fiatalokból lesznek, akik hozzánk járnak drámafoglalkozásokra, hiszen már egészen korán megértik, miért jó a színház, és az ő gyerekeik számára már magától értetődő lesz.
2013 elején elkezdődött a színház betagozódása a Nemzeti Közszolgálati Egyetembe.
S. Z.: Nagy igény van az elindított retorikára, de mikor ajánlottuk a drámafoglalkozásokat, kiderült, az egyetemistáknak is szükségük lehet ezekre, hiszen a felsőoktatásban már nincs nevelés, viszont idő sincs a színházba járásra. Az első két félév nagyon jó eredményekkel zárult. Olyan egyetemisták vesznek részt a foglalkozásokon, akik majd a honvédokat irányítják, rendőrök vagy épp a jövő közigazgatási vezetői lesznek. Az egész színház arról szól, hogy az emberek egymás nyomorát próbálják meg kezelni színdarabokban.
Vagyis színház nélkül semmi sem működik…
S. Z.: Nekem erről most Krasznahorkai Rombolás és bánat az Ég alatt című könyve jut eszembe. Az utolsó jelenetben egy buszon utaznak, odakinn zuhog az eső, és nagyon hideg van. Egy nő mellett pedig teljesen el van húzva az ablak. Megkérdik tőle, miért nem csukja be végre az ablakot. Mire a nő: „Mert szeretem a szelet. Senki sem látja és mégis van…” Lehet a színházról vitatkozni, támogatni vagy épp nem támogatni, lehet negligálni, de egyet kell tudni: senki sem látja és mégis van.
Szepesi Krisztina
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
