Interjú
Felnőtt mesék
2013-09. szám / Szepesi Krisztina
Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója szerint az előző évadban a hasonló méretű színházak között azért volt a legnagyobb a jegyár-bevételük, mert „felnőtt meséikkel” mindig a közösségről, a közönséghez szóltak. Október 18-án az ő rendezésében Michael Frayn Függöny fel!
 című bohózatát mutatják be, mely szerinte sokkal többet mond a jelen állapotokról, mint azt elsőre gondolnánk.
Minek köszönhető a színház anyagi sikere?
P. T.: A sajnálatos ténynek dacára, hogy gazdasági válság nehezíti az életünket, mi a Centrál Színház erősödését, a közönség bővülését tapasztaljuk. Persze ennek hosszú és következetes menetelés az előzménye. Az a – máshol nem feltétlenül elsőrendű – szándékunk, hogy a nézőteret mindig megtöltsük. Az író ír, a festő fest, az olvasók és nézők pedig eldönthetik, tetszik-e az nekik. De színházat nem lehet fióknak csinálni. Márpedig erről a kérdésről nálunk megoszlanak a vélemények. „A nézők érdeklődését gyakran felülírja valami egyéb. Még nem elég érettek, nem értik a kor szavát”, mondják. Én ilyenkor mindig Shakespeare-re, Moliére-re vagy éppen Molnár Ferencre, Szomory Dezsőre hivatkozom. Vagy arra, hogy azért maradt fenn például Aiszkhülosz és Szophoklész, dacára, hogy az alexandriai nagykönyvtár leégett, mert annyian olvasták, másolták őket. Mert nagyon népszerűek voltak. Persze azt, hogy ami népszerű, kútmély-e vagy éppen siralmasan sekély, ítélje meg ki-ki saját maga. Én úgy gondolom, okos, érzékeny emberek járnak hozzánk színházba, akik képesek lelkesülni, hagyják magukat elbűvölni, és nyitottak az érdekes gondolatokra. Azt gondoljuk, nekünk – budapesti színházcsinálóknak – az a dolgunk, hogy az ő problémáikkal foglalkozzunk. Igen, játszunk házassági komédiát is nyolc éve töretlen sikerrel, mivel felnőtt nézőink nagy része ebben a formában él, így jólesik nekik nevetni saját magukon, és hazavinni Woody Allen grimaszának tanulságát. Vagy például a Legénylakás bemutatója idején fontosnak tartottuk beszélni arról, milyen visszatetsző a fiatal menedzserek mentalitása, hogy a sikerért, a pénzért mindent odaadnak. Igyekszünk azokhoz beszélni, akiknek csináljuk, és úgy, hogy értsék és szeressék azt. Csak az érdeklődés felkeltésével lehet tanítani. Színház vagyunk, nem átnevelőtábor. Úgy gondolok a közönségünkre, mint magamra. Ugyanolyan gondjaik vannak, mint nekem, ugyanúgy tele vannak feszültséggel, amit nevetéssel oldani lehet kicsit, és ugyanúgy a kiutat keresik, mint én.
Vagyis a közönségigény a fő szempont.
P. T.: Nem mondom, hogy mindenkinek tetszik minden előadásunk, de úgy látszik, sokan vannak, akiknek hasonló az ízlésük, mint nekem. Ha például körbenézek a Central Park West előadásán, a nézőtéren ülők közül bárkivel szívesen elmennék vacsorázni. Finom közönségünk alakult ki az elmúlt évek során. Minket választanak, pedig sokan árulnak hasonlót a budapesti színházakban.
Az évadnyitón brandépítésről beszélt, ami azt feltételezi, hogy jól elkülöníthető a Centrál egyedisége.
P. T.: Felnőtt mesék: ez volt az ambíciónk a kezdetektől. A mese erdő, amiben sokáig lehet bolyongani. Nem próbáljuk meg a nézők orrát beleverni az aktuális politikába, nem akarjuk leegyszerűsíteni a problémákat. Nagy butaságot csinálnánk, ha ezt tennénk. Nehéz kiválasztani a jó történeteket, mégis mindig megtaláljuk a legfontosabbakat. A Kabarét, az Illatszertárat, a Függöny fel!-t vagy éppen idén a Chicagót, amit ismét Bozsik Yvette rendez majd, meg A kutya különös esete az éjszakában című West End sikert. | hirdetés
 |
|
A Függöny fel! az első bemutató, melyet ön rendez. Ez a darab mit mutat meg belőlünk azon túl, hogy megnevettet?
P. T.: Amikor 1982-ben megjelent Michael Frayn darabja, rögtön azt mondták róla, megírta az angolszász irodalom legsikerültebb bohózatát. Valóban, néha már fáj, úgy lehet röhögni rajta, pedig a történet bizony az önzésről szól, arról, hogy ha nem vagyunk képesek gátat szabni önző indulatainknak és megszegjük a legfontosabb játékszabályt, a közösség érdekét, annak katasztrófa a vége. A világ, amit most látok magam körül, oly mértékben feledkezik meg a köz szolgálatának legfontosabb imperatívuszáról, hogy félő, az országot zilálja szét a mindent elborító indulat és önzés.
Az elmúlt évek programja, éppúgy, mint az idei, sokszínű, rengeteg nagy névvel.
P. T.: A változatosság gyönyörködtet. Budapesten a nézők kedvenc színházat választanak maguknak, még ha át is látogatnak néha máshová. Sokat küzdöttünk azért, hogy a Centrál Színházat évente százezer ember válassza. Persze mondhatják, hogy mi csak nyalókát és lufit árulunk, azért hajlandók nálunk többet fizetni. Ezzel szemben mi mindig a nagymester szavai szerint járunk el: „tükröt tartunk mintegy a természetnek”. Ez az egyetlen esélyünk az életben maradásra, hiszen a majd’ 700 milliós bevételünkből összesen 90 milliós a közvetlen közpénztámogatásunk. Eddig arra sem volt lehetőségünk, hogy óriásplakátokon és reklámtáblákon hirdessük magunkat. Hozzánk a suttogó propaganda hozta be évről évre a mind több nézőt. Hosszú út vezetett odáig, hogy az ország legjobb színészei boldogan játszanak itt, hiszen ki volna jobb e kis hazában, mint Törőcsik Mari, Básti Juli, Haumann Péter, Rudolf Péter, Kern András, Kulka János, Stohl András, Falusi Mariann, Jordán Adél vagy Schell Judit, de hosszú lenne a teljes névsor. A színészek nagyon fontosak, a legfontosabbak, de ha nem törjük össze magunkat mindannyian, hogy a legjobb díszletünk, jelmezünk, a legjobb reklámunk és egyáltalán minden a lehető legjobb legyen, és nem remegünk az izgalomtól, hogy a nézőinknek mindig a maximumot tudjuk nyújtani, akkor nem is megyünk semmire.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
