PM Online | Színház

2000 óta szabadúszóként tevékenykedik, ám ettől az évadtól több előadás is a József Attila Színházhoz köti majd.
R. K.: Egyszer kaptam egy telefont az igazgató úrtól, aki ajánlott egy lehetőséget a Feketeszárú cseresznyében. Visszakérdeztem, hogy miért én, tekintve, hogy én nagyon jól elvoltam azzal, hogy nem tartozom társulathoz, miközben rendszeresen létrehoztunk produkciókat, amikkel jártuk az országot. Sokan vágynak erre, de nem merik vállalni a felelősséget a saját döntéseikért. És bár most öt előadásban veszek részt az évadban, mégsem szerződtem a színházhoz. Tavaly befogadták A rózsák háborúját, Az aranyember után pedig jön a Hattyúdal, ami egy óriási ajándék. Amikor meghallottam, hogy mi lenne a feladat, és hogy Verebes Istvánnal dolgozhatok, azonnal igent mondtam. Az pedig külön unikum, hogy a Republic zenekar számait fogjuk énekelni, amik pengepontosan arról szólnak, ami a kort jellemzi. Az évad második felében pedig lesz még egy szerepem az Úrhatnám polgárban. Nagyon jólesett, hogy az igazgató úr az évadzáró társulati ülésre engem is meghívott, és azt mondta, odatartozónak gondol. Az például, hogy bementem az első próbára és az öltöző ajtaján ott láttam a nevemet, azzal a jó érzéssel töltött el, hogy itt odafigyelnek rám. A nézők talán el sem tudják képzelni, milyen fontos nekünk, hogy úgy lépjünk színpadra, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ebben a színházban a siker mindannyiunké, mert a József Attila hátországa mosolygós. Nem akarok sehova szerződni, de egy olyan színházhoz tartozónak tudni magam nagyon jó, ahol belenéznek a szemembe, ahol a portás nem hajbókol, hanem kedvesen köszön, és az előtérbe lépve megkérdezik, hogy vagyok. Valamikor régen, amikor az akkori Nemzeti Színházból elszerződtem, úgy döntöttem, csak olyan helyzetekben veszek részt, amikben jól érzem magam, hiszen ezt a jó érzést viszem magammal a következő munkahelyemre, a következő próbafolyamatba, ezt kapják tőlem az új kollégáim és a családom is. Nem akartam beállni abba a sorba, ahol az emberek szembemosolyognak, a hátad mögött pedig kígyót-békát kiabálnak rád. De attól a pillanattól kezdve, hogy valamire igent mondok, mindent beleadok.

A József Attila Színházban eddig még semmire nem mondott nemet.
R. K.: Az első itteni szerepemet, a Feketeszárú cseresznyét nagyon szeretem játszani. Kerényi Imrével dolgoztam már együtt korábban a Madáchban és a Várszínházban, így ez számomra nosztalgikus élmény egy ilyen elképesztően nagy színházi emberrel. De a kollégáim is fantasztikusak, akikkel a színpadon vagyok. Az egyik próbán történt, hogy Láng József a nézőtéren sétált, és a szünetben odajött, hogy „Karcsikám, figyelj, mert a színpad néhány pontja süket, itt és itt emelj a hangodon, hogy érthetőbb legyél!”. Hát hogyne szeretnék egy olyan helyen lenni, ahol egy ilyen nagy színész odafigyel rám és segít? Az aranyemberben például Bodrogi Gyulával léphetek színpadra, a Hattyúdalban Verebessel dolgozhatok. Ezek csodák, ajándékok. Azt gondolom, azzal, hogy én a napról napra kemény, alázatos, tisztességes munkát választottam, annak ez a csodálatos következő évad lesz az eredménye. Az igazgató úrtól ez volt a visszaigazolás és egyben a válasz a kérdésemre, hogy miért én. És nagyon szeretném, hogy a József Attila Színház számára is legyen ez az évad egy visszaigazolás, mert irgalmatlanul nehéz utat járnak be a nézők visszaszerzéséért.

A Barátok közt-beli ismertsége mennyire ad hozzá az önt övező érdeklődéshez színházi színészként?
R. K.: Nem véletlenül találtuk ki néhány évvel ezelőtt, hogy a kereskedelmi televíziózás adta, átlagostól eltérő ismertség mellé rendeljünk általunk értékesnek ítélt előadásokat. Azt gondolom, hogy abban az emberben, akinek ott vagyok napról napra a nappalijában, felbukkanhat valamiféle kíváncsiság, ha ugyanezt a fizimiskát bárhol az országban meglátja egy színházi plakáton, olyan helyen is, ahol nincs színház. Bartha karaktere bevonzza a színházba, aztán egy egészen másféle gondolattal megy haza, ami nagyon jó.

Azért Barthától Tímárig el kell jutnia nézőnek is.
R. K.: A színpadon vagy elhiszik, hogy én vagyok Tímár Mihály, vagy nem. Ha jól csinálom, néhány perc után el is feledkezik a néző Bartháról. Persze voltak érdekes élmények. Egy kis településre mentünk egy irodalmi estünkkel, ahol elmondta a művelődési ház vezetője, hogy néhány nappal ezelőtt az egyik élelmiszerüzletben azzal hárította el egy ember az invitálást az előadásra, hogy „dehogy megyek, én azt az embert nem nézem meg, aki így bánik a nőkkel”. Bartha ugyanis éppen akkor pofozta meg a feleségét a sorozatban. Ilyen van, de annak a fejében én nem tudok rendet tenni, aki nem tudja szétválasztani Barthát és Rékasi Károlyt. Arról nem is beszélve, hogy az előadások folyamatosan érnek, vagyis első megnézésre lehet, hogy még nem olyanok, amilyeneknek lenniük kell. A barátomat, mert egy igazi barátom van, mindig a premierre hívom, de mindig elmondom neki, hogy sohase a legjobbat látja. Mégis a családomat is ilyenkor hívom, mert nekem fontos, hogy ott legyenek. Épp a minap beszélgettünk arról, hogy a színházi színészet alkotás. Hat hét alatt gyűlöljük, szeretjük, pokolba kívánjuk egymást, létrehozunk valamit, aztán eltűnik minden. A lányom csak azért tudja, ki volt Pécsi Sándor, mert mi beszélünk róla. De vajon ebben a pillanatban Pécsi Sándor, bárhol is van, szomorkodik amiatt, hogy a halála után ennyi évvel már ilyen sok ember fejében nincs benne? Szomorkodhat-e jobban, mint amennyire annak idején élvezhette a munkájáért megérdemelt sikert életében? Köszönöm szépen, én elleszek azzal a tudattal, hogy ötven év múlva már nem tudják, mit csináltam. A lényeg, hogy most jól érezzem magam. És ha a József Attila Színház bizalmat szavazott nekem, akkor én ezt meg akarom szolgálni. Lehet, hogy ez kisszerűnek hangzik, de én ilyen vagyok, és ilyen egyszerűen képzelem el a dolgokat.