Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Az a fontos, hogy nekem legyen jó
2013-08. szám / Szepesi Krisztina

Hernádi Judit azt mondja magáról, hogy nem kedves, pedig de. Igyekszik nyitott maradni a világ dolgaira éppúgy, ahogyan a Hitted volna? című darabban Christine. A Belvárosi Színházban az Orlai Produkcióban október 3-tól látható előadásban régi, kedves barátaival dolgozik együtt újra.

Verebes István rendezi az előadást és Kern András lesz a partnere.
H. J.: Azért nagyon érdekes dolog ez, mert közel harminc évvel ezelőtt dolgoztunk együtt először ezzel a csapattal Schisgal Gépírók és Kí­nai­ak című egyfelvonásosaiban. Nagyon szép emlékünk ez Andrissal.

Ha olyan felkérést kap, amiben olyanokkal dolgozhat, akiket szeret, semmi más nem is számít?
H. J.: Azért ezt így nem mondanám, de azt biztos, hogy ez vonzóerő. Ez például egy nagyon édes, szívhez szóló, igaz és jó humorú szín­darab. Benne van az egyetlen mód, ahogyan érdemes látni az életet. A mi korunkban játszódik, amikor az ember még életének utolsó harmadában is szabadon dönthet arról, hogyan éljen. Amikor a darabot olvastam, olyan volt, mintha Andrist hallanám.

Sok önnel készült interjúban beszél magányról, szabadságról. A darab hívószavai is ezek.
H. J.: Én borzasztóan szeretek egyedül lenni, és azt gondolom, a világon az egyik legnehezebb dolog máshoz alkalmazkodni. És bár folyamatosan együtt éltem valakivel, mindig tudtam egyedül lenni. A darabban pedig ugyanígy ott van a szabadságvágy, de az is, hogy megérhet az a pillanat, amikor újra rátalálunk valakire. Én nem tudom, ki mondta, hogy a dolognak ilyenkor már vége van! Ha így volt tegnap, miért ne lehetne a holnap más? Ahogy Christine a darabban, én sem kötöm az ebet a karóhoz.

És éppígy működik ez a szabadság a szakmában is?
H. J.: Nem tudom, mert igazából soha nem csináltam mást. Nagyon régen és nagyon rövid ideig ugyan voltam társulati tag, de már akkor is a szabadúszásra készültem. Ezt szeretem, mert így bárkivel találkozom a munkám során, tudom, hogy az nem kényszer szüleménye, vagy annak a kényszernek olyan oka van, ami átlátható és épp ezért kezelhető. Például mert valaki más nem ért rá, vagy mert el akarják adni a jegyeket. De azt a fajta kényszert nem szeretem, ami a társulati létet jellemzi.

Vagyis a lényeg, hogy legyen lehetősége nemet mondani.
H. J.: Azt a képzetet szeretem élni, hogy én döntök a sorsom felől. Ez persze nem így van, de mégis jobban szeretem, ha nem hat rám kényszerítő erő, vagy legalábbis elfogadható és ideiglenes. E nélkül megfulladok, de szó szerint.

Mi az, amire egyértelműen nemet mond?
H. J.: Nincs ilyen. Lehet, hogy van, amire korábban nemet mondtam, de holnap már nem fogok, mert a mérleg serpenyőjében sok minden van. Ott van a darab, hogy kivel dolgoznék, mennyiért és hol. Amikor például legutóbb elmentem Kabarét játszani Dunaújvárosba, az is benne volt a döntésemben, hogy bár nincs közel, de nem lesz sok előadás, és azokkal az emberekkel amúgy is szerettem volna együtt dolgozni.

Orlai Tibor neve azért már védjegy lehet, hiszen játszik nála A Bandy-lányokban és a Római vakációban is.
H. J.: Merem gondolni, hogy Orlaival mára barátságba kerültünk, így azt hiszem, tudja, mit szeretek.
hirdetés

A Római vakáció kapcsán mondta, hogy a szerepét annak alapján bővítették, amit a nézők gondolnak önről. Alapvetően úgy tűnik, olyan erős a karaktere, hogy minden szerepében ad önmagából valamit.
H. J.: A karakterem valóban erős, de a színházban számomra az a nagyszerű, hogy gyógyít és nemcsak a közönséget, hanem engem is. Épp ezért csak olyat tudok csinálni, ami rólam szól, akkor is, ha elsőre nem úgy tűnik.

Ez normális színészi attitűd?
H. J.: Számomra az, nem tudnám másként csinálni. Ilyenkor nem kifele figyelek. Ötvenhét éves koromra mondhatom, hogy azzal már nem nagyon kell foglalkoznom, hogy a közönségnek átadjak valamit, mert úgyis átadom. Inkább azzal foglalkozom, hogy felfedezzek magamnak a szerepben valami újat, amit a közönség nagy része jó esetben érez. Az a fontos, hogy nekem legyen jó. Ez olyan, mint a szex: ha nekem jó, általában a másiknak is jó. Ebből indulok ki. A Római vakációnál a próbák folyamán Pelsőczy Réka rendező akart valamit kipréselni belőlem, ami mozaikszerűen összeállt ezzel a vicces szereppel. A próbafolyamat ezért is olyan, mint egy gyógykezelés.

Jobban szereti ezt a fajta csapatmunkát, mint a nagyon határozott elképzelésekkel érkező rendezőt?
H. J.: Mindig azt szeretem, amit épp csinálok. Ha egyszer valamire igent mondok, azt megpróbálom szeretni. De ha ez nehezebben megy, akkor is tudom, hogy az egész csak 6–8 hétig tart.

Az, amit a szerepeibe beletesz magából, mennyire valóban Hernádi Judit? Mert ezek alapján sokan azt gondolják önről, hogy egy díva.
H. J.: Én inkább azt gondolom, hogy bizalmat ébresztek az emberekben, de nem vagyok kedves, mert csak igaz problémákat tudok kezelni. Például azt, ha valaki útbaigazítást kér, elesik az utcán vagy sír. De ha valaki csak azért jön oda, mert hozzám akar dörgölőzni, azt nem bírom.

Akkor lehet, hogy mégis kedves, mert inkább az álszentséget és a behízelgést nem szereti.
H. J.: Ezeket szokták kedvesség alatt érteni. Néha nagyon kemény vagyok és odamondogatós. Persze lehet, hogy néha nincs igazam, hosszú távon az élet általában mégis engem igazol. De ha tévedek, szembenézek, és bocsánatot kérek. Nem bánom, hogy ilyen vagyok, és nem is tudnék megváltozni.

Egy olyan váratlan esemény se tudná megváltoztatni a gondolatait vagy a döntéseit, mint a Hitted volna? című darabban Christine-ét, akihez betoppan egy régi barát?
H. J.: Inkább az az érdekes ebben a darabban, hogy valamire lehet úgy nézni, ahogy soha azelőtt. Hogy érdemes a dolgokra és az emberekre minden alkalommal úgy tekinteni, mintha valami új lenne, lebontva ezzel saját korlátainkat és előítéleteinket. Persze ez nagyon nehéz. Én is csak próbálkozom vele.





vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor