Interjú
Fatalista vagyok
2013-09. szám / Kiss Péter
„Valaki mondja meg, milyen az élet”, énekli Eszter (Almási Éva) a Popfesztivál 40 vígszínházi bemutatóján. A lázadó, talajvesztett hippik elkeseredett üvöltése sanzonná szelídült. Nem zúznak a gitárok, nem dübörög a dob, csupán egy-egy halk zongoraakkord a kíséret. „Valaki mondja
meg, a hosszú évek miért tűnnek úgy, mint egy pillanat?”, kérdezi Éva/Eszter. És negyven év elmúltával megértjük, most valami különleges dolog történik. Egy varázsos színésznő új igazságokat adott e dalnak. A saját élete volt rá a fedezet.
Milyen emlékeket őrzöl a 74’-es vígszínházi Popfesztiválról?
A. É.: Nem vagyok nosztalgiázó alkat. Aminek vége, azt lezárom magamban. De arra emlékszem, hogy nagyon jó hangulatú próbák voltak, hogy rettentő sokat utaztunk vele. Előadtuk Belgrádban, a BITEF-en, voltunk Prágában, Pozsonyban, Berlinben. A bécsi vendégjáték a Volkstheaterben azért is emlékezetes, mert édesanyámat is elvittem magammal.
A Madách Színházból érkeztél vendégként az újlipótvárosi társulathoz. Ahol egy másfajta levegőjű, fiatalosabb színházi aurába csöppentél.
A. É.: Minden színház másfajta. A darab volt fiatalosabb, nem a társulat. Újdonság volt. Az első magyar rock-musical. Gyakorlatilag egy generáció játszotta.
„Hogyan mondjam el neked”, hogy a duetted Tahi Tóth Lászlóval beépült több generáció szervezetébe, mint Ságvári Endre a föld alatti mozgalomba.
A. É.: Lacival gyönyörűség volt elénekelni ezt a dalt. És most is az.
A Képzelt riport sikerszériáját követően, a 80’-as évek végén ide szerződtél, s olyan szerepeket formáltál meg, mint Blanche A vágy villamosában vagy a III. Richárd Erzsébetje. Aztán négy évad után búcsút vettél a Vígtől. Vagyis most vagy itt harmadszor. Mi volt az első gondolatod, amikor átlépted a küszöböt?
A. É.: Szorongtam. Az ember szorong ilyenkor. Hogyan fogadják? Hogyan fogadják el? De meg kell, mondjam, Eszenyi Enikő olyan szeretettel hívott, és olyan szeretettel bánt velem, ami feloldotta a szorongást.. Nagyon helyesek voltak a kollégák – a fiatalok meg különösen kíváncsiak –, ami nagyon jólesett.
Szöveget viszont nem kellett tanulnod.
A. É.: Dehogynem! „Picit régen” ment ez a darab… Nem hogy négy évtizedig, de egy hónapig sem tartom a fejemben egy lejátszott szerep szövegét. Ha kimondják egy előadásról, hogy ez volt az utolsó, abban a pillanatban töröl az agyam.
Az előadás egyik „találmánya”, hogy két idősíkban játszódik a történet, amelyben lányod, Balázsovits Edit játssza a fiatal alteregódat. Segíted őt tanácsokkal?
A. É.: Nem. Eddig se tettem – soha nem mentem be főpróbára, csak előadást néztem –, és ezután se fogom. Van egy rendező, Eszenyi Enikő, amit ő mond Editnek vagy nekem, azt kell megvalósítani. Ráadásul Eszenyi olyan instrukciókat adott, amik nagy segítséget jelentenek egy színésznőnek. Ezt azért merem így kimondani, mert már megjártam a „hadak útját”, tudom, ez nagyon nagy szó. | hirdetés
 |
|
Ha már a rendezésről beszélünk, magad is – mondjuk így – belekóstoltál a rendezői mesterségbe.
A. É.: Három darabot rendeztem. De soha többet! Halálos izgalom, én ezt nem bírtam idegileg. Tudom, soha nem mondd, hogy soha! De erre bátran ki merem mondani. Rá kellett jönnöm, színésznő vagyok. Annak születtem. Pont.
Munkakedved változatlan?
A. É.: Csak akkor vállalok el egy munkát, ha kedvem van hozzá. Amióta szabadúszó vagyok – és ez igen régóta van –, mindig így tettem. Akkor kedvvel csinálom, hátrahagyok mindent, és odaadom magam a rendezőnek, a darabnak, a legjobb tudásom szerint.
Egzisztenciális okokból soha nem mondasz igent egy felkérésre?
A. É.: Nem. Inkább a csikket fölszedem a földről. Nekem annyi szép emlékem van a színészetről, hogy ezt nem tudom odaadni. Nem adhatom oda.
Szép emlék lehet például a Régimódi történet a Madáchban. Ennek az előadásnak kapcsán kereng egy másik (híres) történet rólad. A sminkelésre szánt idő és az életkor közti összefüggésről…
A. É.: Jablonczay Lenkét játszottam. A fiatal Lenkét és az anyját is. Mint intézeti kislány nagy masnival jöttem be, s amikor beléptem, a nézőtér halkan felsóhajtott: jaj, de szép… Ez persze inspirálja az embert arra, hogy megfeleljen az elvárásnak. A bemutató idején fél hétkor elkezdtem sminkelni, hogy hétre elkészüljek. Később azon vettem észre magam, hogy egyre korábban megyek be a színházba… Amikor elmúltam negyvenéves, már negyed hatkor bent ültem az öltözőben, vadul sminkeltem, hogy a 17 éves Jablonczay Lenkét feltegyem az arcomra. És akkor felmentem Ádám Ottó direktorhoz, s azt mondtam, Ottó, nem szeretnék beleszeretni ebbe a szép, szőke bábuba, most ezt a szerepet leadom.
A múló idő. Tán ez a színésznő legnagyobb ellensége. Te viszont azok közé tartozol, aki vállalja a korát.
A. É.: Miért ne vállalnám? Én már voltam harmincéves, már voltam negyvenéves, ötven és hatvan is, hetven még soha. Az ember egyszer hetven. Meg hetvenegy, hetvenkettő, nem tudom, hány. Ne éljem meg? Milyen alapon? A kínai horoszkóp szerint Ló vagyok. Megyek a saját utamon, néha meg is bokrosodom, és akkor nincs az az erő, ami engem onnan elmozdítson. Ha eltépem a zablát – mert szoktam azt is –, akkor meg arra megyek, amerre nekem tetszik. Öntörvényű nő vagyok, aki ezért az öntörvényűségért fizetett, mint a katonatiszt.
Fontos még számodra a játék?
A. É.: Nincs szerepéhségem. Soha nem is volt. Megmentett ettől a Jóisten. Ha egy szerepet el kell játszanom, akkor az megtalál engem. Mondok egy példát. Nyolc évvel ezelőtt, egy kósza pillanatban csak úgy átsuhant a fejemen, hogy tulajdonképpen szívesen eljátszanám Orbánnét a Macskajátékban. Másnap csöngött a telefon. Szikora János rendező a vonalban. Szeretné, ha én lennék Orbánné Szolnokon. Mondtam, hogy fatalista vagyok?
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
