Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A játszás felhőtlen öröme
2013-10. szám / Szepesi Krisztina

Lukács Sándor 41 éve a Vígszínház hűséges tagja, s azt mondja, ha nem érezné magát jónak és hasznosnak, már elment volna. E sok év alatt rengeteg nagy rendezővel dolgozott és számtalan fontos szerepet játszott el, de még mindig nyitott az újdonságokra, és nagy elánnal vetette bele
magát egyszerre két próbafolyamatba. Október végén mutatják be Sütő András Az álomkommandó című darabját a Pesti Színházban, három napra rá pedig a Rózsavölgyi Szalonban lesz premierje Tóth Ildikó partnereként.

Ritka hűséges a színházához.
L. S.: Ezalatt a sok év alatt egymáshoz idomultunk, már-már fizikai kapcsolat van köztünk a két épülettel. Tisztán emlékszem, amikor gimnazistaként édesapámmal először voltunk a Vígszínházban. Az Anna Kareninát néztük Págerrel és Ruttkaival, és már akkor meg­é­rin­tett a színház belső tere. Valahogy tudat alatt már akkor bennem volt a törekvés, hogy egyszer talán ennek a színháznak az építőköve lehetek. Persze a zsöllyében ülve remélni se mertem, hogy Ruttkai Évának kollégája lehetek egyszer. A sors kegyeltje voltam, hogy annak ellenére leszerződtetett Várkonyi Zoltán 1972-ben, hogy nem az ő osztályába jártam. Elképesztő színészi gárda volt akkor itt Latinovitscsal, Darvas Ivánnal, Benkő Gyulával, Bilicsivel, Págerrel, de szívem szerint mindenkit felsorolnék, hiszen remek epizodisták is voltak nálunk, akikre a mai közönség már nem is emlékszik. Ez egy második főiskola volt nekem, ha nem több.

Sokan vallják, hogy a színésznek néhány évente váltani kell.
L. S.: Várkonyi már akkor divatba hozta az ország legjobb rendezőinek meghívását, amikor én le­szer­ződ­tem. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az egyébként kiváló gárda, vagyis Horvai István, Kapás Dezső és Marton László mellett dolgozhattam Ruszt Józseffel, Ljubimovval, Szinetár Miklóssal, Székely Gáborral vagy éppen Ascher Tamással. Mindig jöttek új rendezők, velük pedig új stílusok, így megkérdeztem magamtól, minek is kellene nekem innen elmenni. A hűség persze kétoldalú. Vagyis ha nem éreztem volna magam jónak vagy hasznosnak, biztos nem maradtam volna. De Rusztnál eljátszhattam Tennessee Williams Orfeusz alászálljában Marlon Brando szerepét Ruttkai Éva partnereként. Ott kötöttünk életre szóló, tüneményes barátságot Évával. Aztán Ljubimovnál Luzsint játszottam a Bűn és bűnhődésben, Szinetárnál pedig Posa márkit a Don Carlosban és Almádit a Játék a kastélyban című Molnár-darabban. Horvai és később Marton Laci pedig ugyanígy hívtak vendégeket. Nem zápultunk be, nyitottak voltunk mindig az újdonságra.

Említette Almádi szerepét, amit néhány éve új rendezésben ismét játszott a Vígben, ahogy Az álom­kom­man­dó sem új anyag, hiszen 1987-ben Gyulán már szerepelt a darabban.
L. S.: Így van, de most egy másik szerepet kaptam, méghozzá azt, amit anno Gálffi Laci játszott. Az az édes ebben az egészben, hogy a darab mostani rendezője, Szász János, aki nagyszerű filmrendező és épp most nyert díjat Karlovy Varyban, még hátulgombolós gyerek volt, amikor Sík Ferenc rendezésében először játszottam, akkor még Dr. M-et. Nagyon örülök, hogy összetalálkoztunk, hiszen édesapjával, Péterrel is sokat dolgoztam együtt.

Érdekes, amikor egy darabot ennyi év után újra elővesznek.
L. S.: Sütőnek ez egy különleges műve: játék a játékban. Egyszerre két kardcsapást intéz vele. Részben a holokausztra emlékeztet, másrészt az 1987-es előadásban az akkori romániai viszonyokra, a Ceausescu-diktatúrára. A legalapvetőbb rossz tulajdonságok nagyon nehezen múlnak el, egyes pesszimista filozófusok szerint soha nem is fognak, így a darabnak ma is van aktualitása.
hirdetés

Szinte mindennap játszik és most próbál is. Ritkán vállal vendégszereplést.
L. S.: A sors hozta úgy, hogy kaptam még tavasszal egy nagyszerű felkérést a Rózsavölgyi Szalontól egy nagyon izgalmas, kétszemélyes darabra. Viszont mivel a Szász Jancsival való munka kissé elcsúszott, így most egyszerre próbálok két nagy szerepet nagyon szoros egyeztetéssel. Nem könnyű, de mindkettőt szeretem, és még inspirál is, hogy két egészen másfajta szerepen dolgozom egyszerre.

A Távolsági szerelem története lényegesen könnyedebb.
L. S.: A címéből azt gondolhatnánk, hogy könnyed, romantikus darab, pedig egy Londonban élő, depressziós író és egy New York-i színésznő kapcsolatáról szól, sok drámával. Az ő hosszú telefonbeszélgetéseik során bontakozik ki köztük a kapcsolat, hogy aztán végül élőben is találkozzanak. Vagyis nem kommersz darabról van szó, miközben rengeteg humor és irónia van benne.

Ha vendégszereplést vállal, mi a döntő?
L. S.: Most Tóth Ildikó például, akivel még soha nem dolgoztunk együtt, de Szántó Erika, a rendező is, aki annak idején rengeteg televíziós filmem és tévéjátékom dramaturgja volt. Izgalmat ad, ha új embereket ismerhetek meg, és bár sokan hitték korábban, hogy minél gyengébb a partner, annál jobban kiemelkedik a saját nagyszerűségük, ez óriási tévedés. Minél jobb partnerem van, annál jobban tudok én is érvényesülni és úgy érzem, ebben a kétszemélyes játékban is efelé haladunk Ildikóval.

Szinte szerelmesen beszél a színházról.
L. S.: Ezt a hivatást csak így lehet csinálni. Az lenne az ideális, ha minden igazán tehetséges művésznek lenne egy olyan egzisztenciális pénzforrása, ami mellett csak a színháznak és a művészetnek élhetne, megalkuvás nélkül. Sajnos nagyon kevesen engedhetik meg ezt maguknak, de ezt nem panaszkodásként mondom, hiszen én itt 41 éve tényleg boldog vagyok. A színpad mindig ad újabb izgalmakat, olyan helyzeteket élhetek meg egy új szerepben, amit a magánéletben soha. Ettől a civil életem is színesedik. Egyhangúbb, szolidabb lenne a színház nélkül. Persze ez nem csak öröm és boldogság, hiszen nagyon sok és kemény a munka, amíg eljutunk a játszás felhőtlen öröméig. Sok a düh, a szorongás, van, hogy nem olyan gördülékenyek a próbák, de mindig a végeredmény fontos. Tudom persze, hogy lelkiismeretes próbaidőszak nélkül nem születhet jó előadás, de én inkább játszani szeretek. Ráadásul az előadás még a századikon túl is alakul, mert mindig bejöhet egy új gesztus, egy új hangsúly, ami izgalmassá teszi a játékot. Bármilyen impulzust fel lehet használni, ettől lesz élő az, amit a színpadon csinálunk.


vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor