Interjú
A test ereje
2013-11. szám / Kádár-Dombi Katalin
Játszik a Forte Társulat Godot-ra várva és A nagy füzet című előadásában, a székesfehérvári Vörösmarty Színház Lear királyában pedig Gloster fiát alakítja. A fiatal színész tehetségét novemberben Junior Prima Díjjal is elismerték. Ő Krisztik Csaba, a Vörösmarty Színház társulatának tagja.
 Egy egészen különleges színházi (vagy színészi) műfajt képviselsz, a fizikai színházat. Hogyan kerültél bele ebbe a világba?
K. Cs.: A főiskolán speciális mozgásképzést kaptunk – minden bizonnyal ott fertőződtem meg. Horváth Csaba már akkor „figyelt” minket. Aztán amikor Debrecenben találkoztunk, annyira jól sikerült a közös munka, hogy meghívott az újonnan alakult Forte Társulatba. A két-három éves kemény alapozás felfejlesztett minket egy erőteljesebb testtudat felé. Egy idő után ez életformává válik. Ha létrehozok valamit, a testet sokkal erőteljesebben figyelem, mint előtte. Hát így alakult ki. Nyilván nem kell állandóan egyforma mértékben használni a fizikalitást. Mindig attól függ, hogy az adott helyzet mit követel meg. Bizonyos jelenetekben sokkal erőteljesebben fogalmazunk a testünkkel, absztrakt formában használjuk, máshol, ahol ez nem kap akkora fókuszt, a verbalitás vagy egy konkrét élethelyzet fontosabb.
Hogyan van ez a Lear királyban?
K. Cs.: Ez egy ötvözet. Edgart alakítom, Gloster fiát, aki játssza az őrültet. Ezáltal sok minden megengedett. Lefektetjük a játékszabályokat: félkegyelműt játszani nagy szabadságot ad rendezőnek, színésznek egyaránt.
A Forte Társulat előadásában, A nagy füzetben számomra az az egyik legcsodálatosabb dolog, hogy mennyi minden meg lehet fogalmazni a mozdulatokkal, anélkül, hogy például elcsattanna egy pofon. Hogyan éled meg ezt te belülről? Hogyan születnek meg benned ezek a gesztusok?
K. Cs.: Horváth Csabának speciális próbamódszere van, amely előadásonként változik, de bizonyos elemeiben mindig ugyanolyan. Ez jó, mert lehet hozzá viszonyulni, de mindig tele van meglepetésekkel. Nem tudom azt mondani, hogy a gesztusok felépítésének ez vagy amaz a módszere. Egész egyszerűen csináljuk, és közben levonjuk a következtetéseket. Persze mindig van egy kiindulási pont. A nagy füzetben számomra az volt, hogy nem egyedül vagyok, hanem mindig ketten vagyunk. Állandóan figyeltem ikerpárom, Nagy Norbert gesztusait, és próbáltam ugyanúgy mozogni. Ő is ugyanezt tette. Ezáltal bizonyos helyzetekben provokáltuk egymást, a szó jó értelmében: egyikünk elindított egy gesztust, másikunk pedig folytatta. Ennek a végeredménye az, hogy mindig közösen „dominálunk”, együtt hozzuk létre a gesztusokat. Nincs alá- vagy fölérendelt viszony. A többi a részletekben rejlik. Gyakran nagyon apró lépéseket, mozdulatokat tettünk, aztán visszatértünk rá, majd az egészet próbáltuk látni.
| hirdetés
 |
|
Gyakran előfordul, hogy egy-egy előadás megviseli a nézőket, akkora hatással van rájuk. Mennyire mélyedsz el, mennyire vívódsz a próbafolyamatok és az előadások alatt?
K. Cs.: A vívódás szükséges velejáró. Az embernek ki kell alakítania azt, hogyan tud az idegrendszerével úgy dolgozni, hogy ezt munkaként tudja kezelni, és ne keverje össze a saját, valódi érzéseivel. Egy furcsa, skizofrén állapot ez, de közben színészi kötelesség is, különben beleőrül az ember. Vékony mezsgyén járunk. A fizikalitás egyébként nagyon sokat segít, mert rengeteg lelki dolgon átlendít. A test ereje rengeteg mindenre képes. Akár erre is. A nézőkkel való találkozás is nagyon sokat jelent: ha előadás közben azt érzem, hogy „megvannak”, akkor az út már közös. Ez egyfajta kívülállást biztosít. Az összes megélt pillanat párosul egy jó érzéssel, mert tudom, hogy együtt vagyunk. Ez mindig továbblendít, ki-be kapcsol. Nyilván azt is meg lehet érezni, ha ez nem sikerül.
Ha már a nézők – mennyire fontosak neked a visszajelzések?
K. Cs.: Minden visszajelzés nagyon fontos, de ezzel is csínján kell bánni. Ugyanolyan érzékeny pont, mint az idegrendszer kezelése. Méhes László tanárom mondta mindig, hogy ha aznap este nagyon jónak érezted magad, és mindenki azt mondja, zseniális voltál, neked akkor is tudnod kell, hogy mit hibáztál. Ennek az ellenkezője is igaz: amikor mindenki pocskondiáz, akkor is tudnod kell, hogy milyen dolgok működtek. Az egyensúly a lényeg. Ha a mérleg elbillen, akkor vagy a színészi depresszió következik, vagy az elszállás. Vigyázni kell, mert mindkettő irtózatosan káros.
Gondolom, azért a Junior Prima Díj megerősít abban, hogy valami mégiscsak rendben van.
K. Cs.: Hát igen… Nyilván nagyon jólesik. A díj speciális dicséret, egyfajta összegzés. Azt érzem, hogy amit eddig csináltam, tetszett az embereknek. És ezzel köszönték meg. Én pedig azért vagyok hálás, mert megköszönték.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
