Interjú
Táncoló évszakok
2013-11. szám / Szepesi Krisztina
Zsuráfszky Zoltán, a Honvéd Együttes vezetője legfontosabb céljának tartja, hogy minél több emberrel megismertesse az autentikus magyar népzenei és néptánckultúrát. Munkásságáért ebben az évben sok más korábbi elismerés után Kossuth-díjjal jutalmazták. December 17-én az Erkel Színházban Táncoló évszakok – Népszokásaink, jeles napjaink című műsorával a fiatalokhoz szeretné közelebb hozni hagyományainkat.
Már fiatalon vezető pozícióba került.
Zs. Z.: Mi a táncházmozgalom gyermekei vagyunk, vagyis én már fiatalon elkezdtem a tanítást és a koreográfiai munkát országos amatőr együttesekben. Kiderült, hogy a tánc mellett érzékem van a közösségi szervezéshez és az alkotáshoz is. Élére tudtam állni a csapatomnak, egyszerre kellett menedzserré, alkotóvá, pedagógussá vagy éppen gyűjtővé válnom. Az Állami Balettintézet elvégezése után bekerültem a Magyar Állami Népi Együttesbe, ahol később a tánckarvezető lettem, majd nyolc év után barátaimmal úgy döntöttünk, egy kisebb együttest alapítunk Kodály Kamara Táncegyüttes néven. A profi néptáncosokból álló, ma már mondhatom, hogy legendás csapatunk csak 1991-ig tudott működni állami támogatás híján, amikor megpályáztam a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetői posztját, amit elnyertem. 2000-ben költöztünk a Honvéd Együttes épületébe, ahol párhuzamosan dolgozott a két csapat, 2007-ben pedig, Novák Ferenc nyugdíjba vonulása után, én vettem át a Honvéd Táncegyüttest is. Azóta húsz párral a legnagyobb magyar néptáncalapokon működő táncegyüttest vezetem. Tavaly pedig, amikor dr. Bolvári-Takács Gábor személyében új igazgatója lett a Honvédnak, én lettem az egész együttes művészeti vezetője.
A néptáncos múlttal rendelkező társulatvezetők közül szinte Ön az egyetlen, aki nem keverte az autentikus magyar néptáncot modern, kortárs stílusokkal.
Zs. Z.: A mi művészeti munkánk az eredeti magyar néptáncból és népzenéből indul ki, melynek fontos reprezentánsa az Élő Martin Archívum, amiben a Martin György által gyűjtött kalotaszegi, szatmári és mezőségi anyagokat dolgoztam fel és állítottam színpadra, a mai nézők számára is élvezhető, szórakoztató formában. Jómagam is nagy gyűjtést szerveztem 1980-ban Gyimesben az ő hívására, amit harminc év után mutattam meg a színpadon az együttessel. Ez egy csodálatos sorozat, Európa kulturális sokszínűségének és az egymás mellett élő kis népek kulturális egymásra hatásának „élő”, nagyon érdekes, látványos bizonyítéka. De fontosak a gyerekműsoraink is, mint a Csipkerózsika, a Zene-bona vagy a Tündérmese, és az ifjúsági műsoraink, mint például A Tenkes kapitánya vagy a Kárpát-medence népeinek táncait bemutató Monarchia műsorunk, amelyben román, morva, szlovák, délszláv és cigány táncok láthatók. Az Erkel Színházban december 17-én mutatjuk be a Táncoló évszakok – Népszokásaink, jeles napjaink műsorunkat, amelyben a magyar szokások mellett zsidó purimot, sokác busójárást, sváb farsangot és sok tréfás, vidám jelenetet láthatnak a nézők. Ebben a műsortípusban az ismeretterjesztés összefonódik a táncművészettel, mert fontosnak tartjuk, hogy a fiatalok megismerjék hagyományaikat.
Mivel tudják vonzóvá tenni az autentikus néptáncot ma?
Zs. Z.: Itthon mindig megszólítunk egy-egy korosztályt a műsorainkkal, de külföldön is nagyon nagy az érdeklődés. Japánban például kifejezetten az autentikus néptáncot akarják látni, de az Egyesült Államokban a Csárdás! – a Kelet tangója címmel egy lakodalommal végződő szerelmi történettel tudtuk behozni a közönséget. Itthon gyakran veszünk elő történelmi témákat, így készült el a Dózsa című táncjátékunk, amelyben a középkori ugrós kultúrát és a fegyveres táncokat tudtuk megmutatni, s jövőre szeretnénk ezzel ünnepelni az 500 éves évfordulót. Idén nyáron a kolozsvári István, a király rendezésemet 55 ezer néző látta, óriási siker volt, és Fekete Péter, a Jókai Színház igazgatója meg is keresett , hogy Békéscsabán tovább játszanák. Azóta több mint húsz előadás lement telt házak előtt. A Honvéd Együttes a Művészetek Palotájában, a Nemzeti Táncszínházban és a most átadott Erkel Színházban látható, évente 100–120 műsort tartunk országosan, melyeket szerencsére nagy érdeklődés övez. A Fölszállott a páva című műsor, melynek én is egyik zsűritagja lehettem, szintén hozzájárult ahhoz, hogy az emberek nyitottan, szeretettel fordulnak a munkánk felé. | hirdetés
 |
|
Különlegessége a csapatának, hogy nem jellemző a fluktuáció.
Zs. Z.: Nehéz bekerülni ebbe a válogatott táncos csapatba, de ha valakinek sikerül, azzal szeretek nagyon hosszan együtt dolgozni, megismerni, hiszen ez nemcsak arról szól, hogy a táncosok jól tudják a táncdialektusokat, hanem gyakran énekes és színészi feladatokat is el kell látniuk. Ahhoz pedig sok munka, fegyelem, szeretetteljes légkör és hosszas együttgyakorlás kell, hogy valóban művészi közösségnek mondhassuk magunkat. Több mint száz ember dolgozik ebben az intézményben, hiszen a táncegyüttes mellett van zenekarunk és egy óriási férfikarunk Strausz Kálmán vezetésével, ami szinte egyedülálló Európában.
Mégsem váltak nagyüzemmé, mondhatni, családias a hangulat.
Zs. Z.: Ez egy nagyon nehéz és nem túl hosszú pálya, de ezek a táncosok csak ezért a munkáért élnek-halnak. Van, hogy sorozatos színházi fellépések után sem tudok pihenőt adni, hiszen készülni kell a következő műsorra. Nem tudom, az én táncosaim hogy csinálják, hogyan bírják fizikailag a megterhelést, talán az a titkuk, hogy a szívük is benne van. Olyanok, mint a versenylovak, én pedig a trénerük vagyok, de ezzel együtt szeretjük egymást, mert folyamatosan még többet akarunk kihozni egymásból.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
