Páros interjú
Apa és fia egy szerepben
2013-02. szám / Bóta Gábor
Bán János és negyedéves színinövendék fia, Bán Bálint, Vidra Zsolt, egy hajléktalanként az utcán meghaló ember idős, illetve fiatalkori énjét alakítják a Rükverc című darabban, a Kamrában. Mindketten úgy gondolják, hogy Bálint rettenetesen emlékeztet János fiatalkori énjére.
Hogyan tudtátok meg, hogy együtt játszotok?
B. J.: Volt már egy gyanús jel, amikor a gyereket ide hozták szakmai gyakorlatra.
Ebből még nem következik, hogy ennyire hangsúlyos szerepet játszotok együtt.
B. J.: Évad végén Máté Gábor megkeresett és mondta, szeretné, ha együtt játszanánk Bálinttal egy olyan előadásban, ahol ő lenne a főhős fiatalkori énje, én pedig az időskori.
Neked is Máté Gábor szólt?
B. B.: Áprilisban azt mondta, szeretné, ha a Katona József Színházban tölteném a szakmai gyakorlatomat. És hogyha nem húzzák keresztbe a számításait, akkor van egy nagyobb terve is. Olyan produkció, amiben édesapámmal ketten dolgoznánk. Számítottunk rá, hogy ez valamikor bekövetkezik, de arra nem, hogy ilyen hamar.
B. J.: Bálint rettenetesen emlékeztet az én fiatalkori énemre.
B. B.: És az a durva, hogy ez még nekem is így tűnik. Láttam olyan fotókat, amikor apa annyi idős volt, mint most én. Ijesztően hasonlítunk.
B. J.: Bálint még iskolás volt, vittem úszni, és egyszerre nyúltunk fel a busz kapaszkodójához. Még az erek is úgy mentek a kezében, mint az enyémben.
Tehát igaz, amit leírtak, hogy a gesztusaitok, az idegrendszeretek is ugyanolyan?
B. J.: Azért ez túlzás, de tényleg nagyon sok a közös vonás.
B. B.: Figyeltük a próbafolyamat alatt, a másik hogy gesztikulál, milyen testtartást vesz fel, hogyan reagál valamire, hogy még jobban hasonlítsunk egymásra.
B. J.: Vidra Zsolt szerepének a felépítéséhez az egyébként elengedhetetlen is, hogy legyen gesztusazonosság.
A darabbeli apa-fiú kapcsolat nem túl jó, miközben mégis nagyon erősnek tűnik a kötödés.
B. B.: Én azt tartom, hogy az apa-fiú kapcsolatok valamilyen szempontból mindig defektesek. Bár nem ilyen mértékben, mint az előadásban, de sokáig mi sem tudtunk megnyílni egymásnak, akár érzelmekről, akár gondolatokról volt szó. Nagyon hallgatag ő is, én is. Magányos farkas típusok vagyunk. Szeretünk együtt pecázni. Négy-öt órát ott ülünk, és közben három mondat, ha elhangzik. De ez nem azt jelenti, hogy nem érezzük jól magunkat együtt. Csak ilyenek vagyunk.
B. J.: Igen, nehezen nyílunk meg mások számára. De ez nem csak Bálinttal kapcsolatban van így. Ő legalább annyira öntörvényű, mint én. Úgy gondolom, kamaszkorban természetes törekvése egy fiatalembernek, hogy valamilyen szinten fölébe kerekedjen az apjának. Az is természetes, hogy az ő színházmodellje sok tekintetben különbözik az enyémtől. Amikor elvégeztük a főiskolát, és megcsináltuk a Stílusgyakorlatot, az olyan fajta színházat tartottuk érvényesnek, ami az akkor megszokottnál asszociatívabb, mozgásközpontúbb, a valóságtól elemeltebb, groteszk. Miközben a professzionális színházművészet alapvető feladata, hogy a kezünkben levő partitúrát tehetségünknél, megéltségünknél fogva maximálisan próbáljuk megfogalmazni. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez mindig sikerül. Először portrét kell tudni rajzolni, utána absztrahálni.
B. B.: Azt az időszakomat élem, hogy folyton pezseg a vérem. Olyan, mint valamiféle cél nélküli düh vagy lázadás, ami szerintem az én koromban természetes. És valahogy úgy látom, most kell valami olyasmit csinálni, ami világraszóló. Olyan színházat akarok, amiről nem lehet nem beszélni.
Mi ellen lázadsz?
B. B.: Nincsen igazán „intenzív” színházi élet manapság Magyarországon. Nincs olyan színház, mint amiről hallok akár Zsámbéki Gábortól, hogy milyen volt egykor Kaposváron. A mi fiatalságunk kimarad az ilyesmikből. Csatlakozunk valami vonathoz, de nincs igazán lehetőség arra, hogy kitapossunk magunknak egy ösvényt.
De Zsámbékiék is elmentek a „világ végére”, és ott taposták ki maguknak. Hasonló lehetőségek azért valószínűleg most is adódnának. Vagy még ilyenekre sem látsz esélyt?
B. B.: Amikor például az általam kiválónak tartott Szputnyik Hajózási Társaság egyik napról a másikra meg tud szűnni, nem tudom, hogy milyen kilátások adódhatnak…
Most direkt kekeckedem veled. Anno az olyan együttesek, mint amilyen most a Szputnyik, például a Fodor Tamás vezette Stúdió K vagy a Paál István nevéhez fűződő Szegedi JATE nem szűntek meg amiatt, mert nem kaptak pénzt, hanem akár kommunában éltek, mellette tanultak vagy dolgoztak, és így is erős színházat csináltak.
B. B.: Nem a társulat fizetéséről beszélek én sem, hanem arról, hogy most már a villany és a szobabérlések is olyan pofátlan összegbe kerülnek, hogy ezeket nem lehet kifizetni zsebből, és akkor még a pályázati forrásokat is elapasztják.
B. J.: Bálinték generációjának az lenne az igazi kihívás, ha meg tudnák találni azt a formanyelvet, ami érvényesen képes megszólítani az ő generációjukat.
B. B.: Az internet, a tévé, a szuperfilmek miatt minden fölgyorsult. A színház ezeknél általában lassúbb, és emiatt nem érdekli a fiatalok jó részét. De pontosan ebbe nem szabad belenyugodni. Meg kell találni azt a módot, hogy őket is érdekelje.
A magyarországi színészek többségének még mindig a színház a legfontosabb.
B. J.: Alapvetően igen, mert ez jelenti a legfontosabb szakmai műhelyt.
B B.: Ezzel én is egyetértek.
Pedig nem a színháztól leszel igazán ismert. Én is először a Skandináv lottó reklámarcaként láttalak.
B. B.: Ez is munka, csak más típusú. | hirdetés
 |
|
Régebben egy főiskolásnak nem volt szabad reklámoznia, de a befutott színészek esetében is volt fölhördülés belőle.
B. J.: Sokkal piacorientáltabb lett a világ. Olyan szinten csökkentek a munkalehetőségek, a színházi fizetések, hogy az ember kénytelen bármibe belekapaszkodni, ami adódik.
Pontosan tudjátok, hogy a másik éppen hogyan játszik?
B. B.: Pont amiatt, hogy hasonlóan gondolkodunk és reagálunk dolgokra, észreveszem apán, mikor nincs még kész a szereppel, mikor kamuzik. És magamon is érzékelek hasonlókat.
Ezeket megdumáljátok?
B. B.: Furcsamód sokszor nem mondom el neki, de annak is oka van.
B. J.: Bálint általában őszinte szokott lenni, de kritikát nem nagyon gyakorol. Ahogy én sem.
Ott ültök egymás premierjein?
B. J.: Ha időnk engedi, igen. Én ízléssel soha nem vitatkozom, mindig csak szakmaisággal. Ha nagyon kirívó hibát érzékelek, azt természetesen elmondom. Különben pedig inkább azt próbálom erősíteni, amit jó útnak tartok.
B. B.: Rengetegszer hívtam édesapámat vizsgára vagy olyan premierre, ami még nagyon gyerekcipőben járt, azért, hogy mondja el a véleményét.
Te korábban azt mondtad, hogy a szerepeid nem feltétlenül tükrözik azt, amit gondolsz. Sokszor előfordult, hogy szinte statisztáltál. Ez miért lehetett?
B. J.: Nem mindig vagyok jófiú, nem mindig fogalmazok diplomatikusan, akár egy rendezővel vagy színházvezetővel állok szemben. Én csak akkor beszélek, ha kérdeznek, de akkor a frankót mondom. Nem nagyon szoktam becsomagolni a véleményemet. Ez sok esetben nem eshet jól. A színész felé pedig vissza lehet revolverezni azzal, hogy milyen mértékben használja egy színház, egy rendező.
Igaz, hogy Szlovákiában és Csehországban életműdíjat is kaptál a filmes tevékenységedért és jobban megismernek az utcán, mint itthon?
B. J.: Csehországban két filmet forgattam, Szlovákiában hármat, Magyarországon pedig ötvennyolcat. A kinti munkák egytől egyig nemzetközi díjesőt hoztak. A Jirí Menzel rendezte Az én kis falum (Oscar-jelölés – legjobb külföldi film kategória, 1987) kultuszfilmmé vált, és mindkét országban rendszeresen ismétlik. Nyilván nem véletlenül kértek fel most is a körmöcbányai nemzetközi színházi fesztivál zsűrielnökének. Még mindig hetente öt-hat autogramkérő levelet kapok kintről. Azt, hogy itthon az utcán nem ismernek föl, nem bánom. A szakmai életemet fontosabbnak gondolom, mint a populáris létezést. Így legalább nyugodtan be tudok ülni egy kocsmába meginni egy pohár sört.
És nálad a Skandináv lottó?
B. B.: Előfordul, hogy olyan buszra szállok fel, ahol ott a reklám. Egyszer csak ott a svéd vagy norvég fiú, akiről senki nem tudja, hogy magyar. Teljesen más nemzetiségűnek tűnök.
Az egyetemen nem néztek csúnyán a reklám miatt?
B. B.: Nem nagyon érdekelt. Sem édesanyám, sem édesapám nem fogja tudni megteremteni nekem azt az egzisztenciális hátteret, ami akár egy közepes életvitelhez elegendő. Diákhitelt nem akarok felvenni, a színészfizetésből nem lehet megélni. Befektettem ezt a pénzt. Nem verem el éjszakák alatt, nem is göncöket vettem belőle. Ez az életem egyik alapköve lesz.
És lehet, hogy az életed egyik alapköve lesz a Katona József Színház is?
B. B.: Nem vagyok jós, majd az idő meghozza a magáét.
De szeretnéd?
B. B.: Ki ne szeretné? Minden színészhallgató kortársam erre vágyik.
És te? Már innen mész nyugdíjba?
B. J.: Én sem vagyok vátesz, de nagy valószínűséggel igen. Hitem szerint a felgyorsult világhelyzet, az internet, a tucatáru filmkultúra ellenére a naprakész – több mint kétezer éves gyökerekkel rendelkező – színházkultúra, ha tehetséges emberek csinálják, az elkövetkező kétezer évben is érvényes tud maradni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
