PM Online | Színház

Januárban egy zenés balladával és egy kortárs lengyel drámával látogat a Csiky Gergely Színház Budapestre.

Cigánytábor az égbe megy – zenés ballada
Január 11-én, szombaton és 12-én, vasárnap a Nemzeti Színházban
Rendező: Szőcs Artur, zene: a Söndörgő együttes

„Két szabad csillag, része a végtelennek, ragyog az égen, mi fényükbe kapaszkodva oldalazunk át a tegnapból a mába, a mából a holnapba. Fejünket leszegve a földet nézzük, a hétköznapnak vetjük hátunkat. De két lépés közt róluk álmodunk. Zobarról, kit nem győz le ital, ravaszság, hóhérkötél – és Radáról, kit nem győz le szép szó, csillogó arany, férfierő. De mindkettőjüket legyőzi a szerelem – ha egymásra néznek. És egymásra néznek, és égbe mennek, és két szabad büszke csillagként legyőzik az Időt, mert tudhatják, azok ott lenn, míg világ a világ, a szabadságról álmodnak.” (Részlet Bérczes László ajánlójából)
„A Söndörgő együttes munkája a délszláv zenei világból táplálkozik, az előadásban ebből a gazdag kultúrából azokat a zenei hagyományokat emelik ki, amik főleg a cigány muzsikusok sajátjai. Egy nagyon érdekes új hangzás született meg a színház társulatával és a rendezővel végzett közös munkából.” (Eredics Áron, Söndörgő)

111
A Tomasz Man kortárs lengyel drámaíró darabjából készült előadás január 13-án a Jurányi Inkubátorházban látható két alkalommal is. Az esti előadás után a Lengyel Intézet szervezésében a szerzővel és az alkotókkal beszélget Bérczes László. Tóth Géza, a rendező így vall az előadásról:
„A lengyel dráma- és színházi hagyomány sok ponton nagyon különbözik az általunk megszokottól. Ettől idegenkedtem kezdetben: az ismeretlentől, a szokatlan formától. A szöveg nem dialógus, de nem is narráció – valahol a kettő között születik. Elsőre nem értettem, hogyan lehet ebből a szövegből színházat csinálni. Egész nyáron ezen gondolkodtam, dolgoztam, sokat olvastam hozzá. Foglalkoztam pszichológiával, agresszióval, de például Wilson színházával is, utánanéztem az előadásainak, annak az erős vizualitásnak, amit megteremtett. Zenéket kerestem, csúnya szóval úgynevezett szublimináris zenéket, olyan hangzásokat, amik szinte zsigerileg hatnak. A munkafolyamat aztán meghozta a formát: szinte magától alakult ki ez a fajta szövegközpontúság – amiben fontos a hangzás, a játék a szöveggel, hangokkal. A színészek lassan, küzdelmesen barátkoztak meg a történettel, de egyre közelebb kerültünk ehhez a négy karakterhez, ehhez a történethez. Olyan témát jár körbe, ami foglalkoztatja ma Magyarországon az embereket, amiről beszélni kell. Súlyos társadalmi problémákra kérdez rá. Méghozzá nem óvatoskodva, finomkodva. De a színháznak feladata ez: foglalkoznia kell tabutémákkal, „forró” témákkal. Mindazonáltal nem engedjük el, nem hagyjuk magukra a nézőket azokkal a feszültségekkel, amiket az előadás okoz. Az előadások után beszélgetéseket-foglalkozásokat tartunk drámapedagógusok segítségével – így próbáljuk közösen feldolgozni a témát.”