Interjú
Nekem ez a hobbim, a munkám és a szerelmem
2013-12. szám / Szepesi Krisztina
Debreczeny Csaba a kezdetektől tagja az Örkény István Színháznak és szinte minden este színpadon van, de azt mondja, ez így van jól. Nemrég mutatták be a Csoda és Kósza című gyerekdarabot, december 21-től pedig A képzelt betegben is látható lesz Mohácsi János rendezésében.
Mielőtt az Örkénybe jöttél, eltöltöttél néhány évet a Katonában, Kecskeméten és a Radnótiban is.
D. Cs.: Valóban, 2001 óta vagyok itt. Szerintem benne vagyunk az ország három legjobb színházában, vagyis felmerül a kérdés, hová mennék innen tovább. Másrészről itt nagyon jó a társulat, és mivel elég sok igazgató keze alatt megfordultam mind tagként, mind pedig vendégként, elmondhatom, Mácsai Pali eddig a legjobb mind közül. Ráadásul nekem szerepek tekintetében is elég jó dolgom van.
Most épp szinkronból jöttél, tíz előadásban játszol, és új darabban próbálsz.
D. Cs.: És éjszaka vizsgafilmet forgattam egy rendező szakos hallgatóval. Ezek azért jó felkérések, mert a filmesek nem nagyon járnak színházba, vagyis ha hívnak, tudom, hogy ott vagyok a fejükben. A színházban pedig csak néhány nagy, megterhelő főszerep a tízből, vagyis nem kell estéről estére a hátamon vinnem a színházat. Persze van ilyen színész is, de őket csak igen ritkán irigylem. Egyébként meg szerintem ennyi munka a normális ebben a korban, tekintve, hogy ez nem egy csavargyár.
Kipróbáltad azt is, amikor a Jóban Rosszban című sorozatban játszottál.
D. Cs.: Több összetevője van annak, miért hagytam ott a sorozatot, de szerintem a legjobbkor történt. Jó volt kipróbálni, mert eredetileg úgy indult, hogy színészek szerepelnek benne, méghozzá jobbnál jobbak, de aztán lassanként a vezetőség úgy ítélte meg, jobb, ha felcserélik a színészeket szereplőkre. Azután jött a Beugró és elindult egy minisorozat készítése is Kapitány Ivánnal, de sajnos az elakadt. A Beugróban pedig, amit még most is csinálunk ugyanazzal a csapattal, azért jó részt venni, mert estéről estére újak a szituációk és a történetek, ami számunkra is szórakoztató.
Mohácsi János, akivel először dolgozol együtt, sokszor épít ilyen típusú improvizációra.
D. Cs.: Szerencsés esetben minden próbafolyamat improvizáció, miközben keressük a történeteket, de most Moháék egy olyan darabot hoztak, amit korábban már megcsináltak Pécsett, így bizonyos módosításokon túl azért ez most egy nagyjából kész szöveg és történet. De minden rendező teljesen másképp dolgozik, szóval ez éppúgy érdekes lesz, mintha együtt írnánk a darabot. Ráadásul Mohácsi fantasztikus pasi. Nagyon szereti a színészeit és nagyon türelmes. Olyan, mint egy vicces Buddha. | hirdetés
 |
|
Szereted, ha a rendező hagyja, hogy érvényesülj a próbákon?
D. Cs.: Én alapvetően gondolkodó színész vagyok, vagyis egy rossz rendezővel nagyon fárasztó és idegesítő lenne a munka, és mivel szangvinikus alkat is vagyok, ha ilyennel találkozom, elég hamar elszakad a cérna. Az utóbbi időben talán egyre alázatosabb lettem, kezd hátrébb szorulni bennem a csikómentalitás, de azt gondolom, van még hova fejlődni.
A Csoda és Kósza című gyerekelőadásban, amiben épp lovak a főszereplők, te vagy a miniszter. Más ebben részt venni, mint egy felnőtteknek szóló előadásban?
D. Cs.: Életem legnagyobb sikere Kecskeméten volt, ahol A dzsungel könyvében Mauglit játszottam. Olyan volt, mint egy Beatles-koncert, mert amikor kijöttem meghajolni, sikító kisgyerekek hada fogadott. Márpedig a gyerekeket nagyon nehéz átverni, mert ha ők valamit unnak, azt nagyon látványosan teszik. Ha gyerekelőadás van, az ember valahogy ösztönösen másképp kalibrálja a lelkét, de alapvető különbség nincs, hiszen minden alkalommal, ha felmegyek a színpadra, tudom, hogy ott ül lent négyszáz ember a nézőtéren, és nekik muszáj az aznapi legjobbat futni akár gyerekekről, akár felnőttekről van szó.
Nagyon sokfélék a szerepeid.
D. Cs.: Talán Ascher Tamás mondta, hogy vannak a zsenik, a mesterek és a virtuózok, én pedig ez az utóbbi vagyok, akinek sokféle arca van. Ráadásul az Ikrek jegyében születtem, szóval lakozik bennem néhány ember, akik jól elvannak együtt. És valóban, a színész részben magában keresi a szerepe személyiségjegyeit, igazából intellektus és elemzés kérdése az egész.
Utánaolvasós vagy?
D. Cs.: Én inkább a való életből lesem el a figurákat. Amikor sétálok a városban, folyamatosan figuralesen vagyok. Ha egy szereppel igazán elkezdek foglalkozni, azzal fekszem, azzal kelek, és egész nap végigkísér. De nincs ezzel semmi baj, hiszen nekem ez a hobbim, a munkám és a szerelmem egyszerre. A színház jó esetben a mindennapi életünkre próbál reflektálni különböző darabokon keresztül, hol szórakoztatva, hol pedig inkább arcba dörgölve a valóságot. Az Örkényben pedig nincs megalkuvás és soha nem azért veszünk elő egy darabot, mert az tuti siker lesz, hanem mert épp az adott szociális, kulturális, politikai környezetben valamit meg tudunk vele mutatni a nézőknek. Én egy polgári alkat vagyok, aki azt gondolja, hogy a munkájával tud másoknak példát mutatni, a nézők gondolatait megbizsergetni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
