Interjú
„Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim”
2014-01. szám / Szepesi Krisztina
Fesztbaum Béla 1997-ben diplomázott s azóta a Vígszínház tagja. Szinte minden estét színpadon tölt, január 10-től pedig a Vízkereszt vagy amit akartok című Shakespeare-darabban is látható Malvolio szerepében. Nemrég a társulat szavazatai alapján a Ruttkai Éva-emlékgyűrűvel tüntették
 ki, mely azért is fontos számára, mert ahogy mondja, így talán ő is megőrizhet és továbbadhat valamit abból a szellemiségből, amit színháza képvisel.
F. B.: A Vígszínházban sok mindennek van hagyománya, többek között az idetartozásnak is. Nagyon sok olyan kollégám van, aki évtizedek óta tagja a társulatnak. Szeretek itt lenni és van itt dolgom. Az ilyen helyeket pedig nehezen hagyja el az ember. Ideköt mesterem, Marton László is. Ő szerződtetett, nyomon követte első lépéseimet, alakította a munkámat, és úgy érzem, máig figyel rám. Kicsit olyan vagyok, mint A padlásban a Rádiós, aki azt énekli: „nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.”
Tucatnyi futó előadásban játszol, köztük önálló esteddel, ami elérte az 50. előadást.
F. B.: 2008 óta van repertoáron A léggömb elrepül, azt gondolom, szép eredmény ez a Házi Színpadon. És valóban, havi 25–28 estét töltök a színpadon, ráadásul augusztus óta most van az első próbamentes időszakom a Vízkereszt bemutatója után. Nem mondom, hogy ez nem kemény, de amennyi energiát és időt elvesz, olyan sokat ad is a közönség szeretete, a jó darabokkal való találkozás és a jó kollégákkal való közös munka. Ez egy tisztességes, szép üzlet. És ki gondolta volna, hogy valaha egyenrangú partnerként dolgozhatok együtt Szász Jánossal? Vagyis amíg vannak ilyen lehetőségek, örömmel vállalom mind.
Különösen szép hivatástudattal beszélsz a gyerekelőadásokról.
F. B.: Ha szerencséd van és valami igazán jóra emlékezhetsz első színházi élményed kapcsán, valamire, amiben volt varázslat, egy jó hanghordozás, egy dallam vagy az élmény, hogy a szüleiddel láttad, az akár egy életre a színház rabjává tehet. Mostanában minden színház nagy harcot folytat a fiatalokért, hiszen egyre kevésbé lépnek ki a virtuális közösségi tereikből egy valós élmény kedvéért. Színészként nekem is számtalan lehetőségem volt őket meggyőzni több mint száz Pinokkió, Hamupipőke, A dzsungel könyve és A padlás előadással a hátam mögött. Egy kicsit talán az összes többi előadásnál komolyabban kell venni ezeket, hiszen saját jövendő közönségünket készítjük fel.
Legalább ennyi munkát fektetsz a többi előadásba is, ahogy például Az álomkommandóba, amiben új és nagy feladatot kaptál.
F. B.: Viszonylag későn készült el a végleges példány, köszönhetőn Szász János rendkívül elfoglalt nyarának és őszének, hiszen akkoriban nyerte meg a fődíjat a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon A nagy füzettel. Emiatt pedig nagyon koncentráltan és felkészülten kellett dolgozni. Nyáron gyakorlatilag előre megtanultam az egész, húzatlan szöveget, ami jól jött a próbák során, mert bár sokat húzott a darabból János és Kovács Kriszta dramaturg, én a kimaradt részeket is igyekeztem beletenni a játékomba, hogy még jobban át tudjam vinni Sütő András gondolatvilágának összefüggéseit. És bár az auschwitzi téma sokakat nagyon felkavar vagy elriaszt, mi mégis azt gondoltuk, nem lehet másképpen hozzányúlni, hiszen maga Sütő is legalább ekkora szenvedéllyel és érzelmekkel írta.
| hirdetés
 |
|
A kollégáidat is meggyőzted arról, hogy megérte a befektetett munka, hiszen részben ennek az alakításodnak köszönhető, hogy neked szavazták meg a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt.
F. B.: Nagy megtiszteltetés volt ez nekem és lehet, hogy közhely, de tényleg van értéke annak, ha az ember a saját kollégáitól és legközelebbi munkatársaitól kap elismerést egy ilyen hiú szakmában, mint a miénk. Büszke vagyok rá azért is, mert egy nagy, drámai főszerepért kaptam, amilyet korábban még nem játszottam. Hálával tartozom Jánosnak és az igazgatónőnek is, hogy rám gondoltak, és az is különösen jólesik, hogy egy olyan emlékgyűrűt kaptam, amely Ruttkai Éva nevét viseli, mert ha már a Vígszínházhoz tartozásról beszéltünk, fontos megemlíteni Ruttkai szellemiségét, amiből valamit talán én is tovább tudok vinni. Sajnos nem játszhattam vele, de a róla szóló legendárium itt van a falak között, mert ez a színház képes őrizni és továbbadni a történeteket. Ezekből pedig egy olyan művésznő rajzolódik ki, aki nagy felkészültséggel, a közönség és a színház iránti alázattal és nagyon nagy játékörömmel dolgozott.
Példaképként mesélsz Ruttkairól, miközben akár te is az lehetsz az új generációnak, amellyel együtt dolgoztál most a Vízkeresztben.
F. B.: Azt gondolom, a generációról generációra szálló tudást nem lehet bölcsész jellegű képzésben elsajátítani, hanem az ilyen közös munkák, energiák adják át. S mivel majdnem mind Marton-tanítványok vagyunk, nagyon jól értettük egymást. Nekünk is jó érzés volt őket figyelni az első színpadra lépési esendőségekkel együtt, hiszen, mint a Karinthy-novellában, farkasszemet nézhettünk egykori pályakezdő önmagunkkal. Ők pedig láthatták, hogy bizonyos szempontból az égvilágon semmi nem különbözteti meg a kezdő színészt a tizenöt-húsz éve pályán lévőtől, hiszen akármennyi a tapasztalat, mindig mindent elölről kell kezdeni.
A fiatalok jelenlététől az előadás is frissebb lett?
F. B.: Tulajdonképpen ez egy egyetemi vizsga továbbfejlesztése. Mind az egyetem, mind pedig a Vígszínház úgy gondolta, ennek a munkának valamiképp folytatódnia kell. És épp azért, mert az előadás egy egyetemi vizsga alapján készült, nagyfokú kreativitás és ötletgazdagság jellemzi. Nagyon sok olyan ötlet adja a formavilágot, ami nem is jöhetne máshonnan, mint egy egyetemi osztályteremből. Erősen benne van tehát a hallgatók munkája, különösképpen a Bolondot játszó ifj. Vidnyánszky Attiláé, akinek borzasztóan erős színházi világlátásából és személyiségéből már most látszik, hogy különleges alkotó válhat belőle.
Téged mire emlékeztetett a velük való találkozás?
F. B.: Arra, hogy nem jó, ha az ember szabadsága és nyitottsága egy picit is sérül, és semmiképp se veszítsük el a járatlan utak örömét. Ehhez minél bátrabban és szabadabban kell próbálni, az adott helyzet, darab és rendező iránti teljes bizalommal. A tapasztalatok mellett ez teszi igazán teljessé az alkotói életünket.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
